A nyolcadik kerület kultikus kávézójába, a Csigába beszéltük meg a találkozót Nagy Zsolttal, de nem látom sehol. A pultnál festékfoltos munkásruhában, sapkában áll egy alak. Ő az. Meglepett arcomat látva nevetve mondja, hogy pár utcával arrébb újítanak fel egy helyiséget, ahol a felesége, Oltai Kata nyit hamarosan egy kulturális térként is funkcionáló vintage ruha üzletet. Amíg a kávéra várunk, elmeséli, hogy nem szokatlan neki ez a munka, már két házat épített fel a saját kezével. Útban az asztalunkhoz pedig mini tárlatvezetést tart a falakat díszítő kortárs alkotásokról.

Ha már szóba kerültek a képek, az Instagramon látom, hogy sokat jártok a családdal kiállításokra, múzeumba. A feleséged művészettörténész-kurátor, miatta vagy ilyen extra közelségben a képzőművészettel?
Nem, ez nem tőle jön. Ez „kötelező” volt a Krétakörben. Láng Annamari és Péterfy Bori szinte versenyeztek. Kilenckor, amikor mi levonszoltuk magunkat a reggelihez egy szállodában Párizsban vagy Milánóban, ők már egy múzeumból jöttek vissza, valami hajnali kiállításon voltak, vagy megnézték Monet kertjét. Mindig mentek valahova, és beszámoltak róla, hol van a zeitgeist, mit kell megnézni. És lökdöstek minket is, nem lehetett lemaradni, azt mondani, hogy én nem megyek, mert az ciki volt. Igazából ők neveltek engem. Mindenhol előadásokra jártunk, kiállításokat néztünk, hogy pontosan tudjuk, mi történik éppen, és mindezt átszűrve magunkon mi is frissen gondolkodjunk. Ahogy vége lett a Krétakörnek, jött egy kis ellustulás, aztán Kata újra felturbózott. A lakásunk úgy néz ki… mindig hazahoz valamit, egy 19. századi fa Jézus-szobrot egy piacról, vagy egy vörös kisfiú-mellszobrot, fantasztikus. Csak lemegy a boltba egy liter tejért, és hoz három könyvet meg négy ruhát. A lakásban mindenhol beleakad a kezem-lábam a könyveibe, kinyitom, átforgatom őket. Nagyon örülök neki, mert rendkívül inspiratív. Szellemileg hatalmas bomba egy ilyen emberrel élni! Minden gondolkodó egyénnek ilyen partnert kívánok.
Egyszer láttam Kata egyik tárlatvezetését, amit a kisfiatokkal, Janikával az ölében csinált végig. A gyerekeitek ilyen szorosan bevonódnak ebbe?
Ők meg vannak szennyezve a kultúrával. Falkaszellemben élünk. Mi vagyunk a falkavezérek ketten, és ők a falka többi tagja, akik mindenhova jönnek velünk, és látják, hogy mit csinálunk. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, mi így tudjuk csinálni. A figyelemről szól, és a törődésről. Ha ebből valamennyit is magukba szívnak, akkor hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak.
A kislányod, Marika négy fiú után érkezett. Milyen neki a bátyjai között?
Ez egy tegnap délutáni fotó – veszi elő a telefonját –, ott voltak nálam a fiaim (Zsoltnak három fia van az első házasságából – a szerk.), tanítom főzni a tizenöt évest. Marika ilyen békésen alszik, a szoba közepén, körben a fiúk. Az ő játékaival van tele az egész nappali. Én nagyon rendszerető ember vagyok. Rakjuk el, töröljük le, este mosogassunk el, hogy reggel, amikor fölkelünk, a tiszta konyhába menjünk be, főzzünk egy kávét, induljon el a nap, és utána már lehet zúzni. Néha nehezen bírom ezt a káoszt, de Kata mindig rám szól, hogy hadd ismerkedjen a gyerek a tárgyakkal.
Ezek szerint most itt voltak nálad a nagyfiaid. Mesélsz róluk?
A legnagyobb húszéves, ösztöndíjjal kint van Amerikában, pszichológiát tanul és focizik. Most próbálunk betörni a profi ligába, remélem, sikerülni fog.
Hogy bírod, hogy ilyen messze van?
Szomorú vagyok, de ez az ő élete. Itt az idő, menjen, csinálja. Vásároljon magának autót, házat, éljen külön, legyen családja. Nincs sok idő! Negyvenhét éves vagyok, és úgy elmentek ezek az évek, mintha tegnap kezdtem volna a pályát, pedig harminc éve vagyok benne. A tizenhét éves bokszol, a kicsi kosaras, és mindenki nagyon jól tanul. Janika harmadikos, ő is jó tanuló. Mennek a saját maguk útján.
Fontos neked, hogy minden gyereked sportoljon?
A sporton keresztül nagyon sokat megtudhat magáról az ember, ezért fontos. Találkozik a saját határaival, meg tudja haladni azokat, megtanul csapatban dolgozni, kitartónak lenni, hogy elérje a céljait. Az élsportot viszont nem szeretem, az teljesen őrült világ, gyakorlatilag terminátorokat gyártunk. Ilyen időket nem lehet elérni, amiket úsznak az úszók, futnak a futók. A sportnak az egészségmegőrzésről kellene szólnia, nem az embertelen teljesítményekről. Valójában most az egész világ ilyen. „Érj föl a csúcsra!” És ott mi lesz? Baromira egyedül leszel. Miért nem horizontálisan gondolkodunk, hogy mindenki egyenlő? A kis közösségekben van a jövő. Nem hiszek a nagy dolgokban. Pici dolgok folyamatos összerakása legyen, amiből majd kialakul valami nagyszerű. Én ebben hiszek. A Krétakörben sem „A Nagy Előadást” akartuk megcsinálni, hanem aktívan gondolkoztunk, és reggeltől estig dolgoztunk.
A Krétakörnek 2010-ben lett vége. Érdekes, hogy még mindig ilyen sokat emlegeted.
Ma is abból élek. Ha nem csinálnék már soha semmit egész életemben, akkor is elégedett lennék. Az a tíz év, amit ott leraktunk magyar színházművészetben, olyan minőség, amitől boldog vagyok. Ez a tíz év erőt ad nekem a legrosszabb napjaimon is, amikor azt érzem, hogy engem most kikerülnek, nem adnak lehetőséget, nem akarnak velem dolgozni, nem érdekli őket a Nagy Zsolti. Lehet, hogy váltok majd az életemben, és nem foglalkozom majd se színházzal, se filmmel. Mert filmet nekem nem adnak, és a tévés munkám haldoklik.
De hát most jön a Mellékhatás című tévésorozatod harmadik évada, nem?
Mégsem lesz harmadik évad, legalábbis idén, és 2024-ben biztosan nem. Túl drága.
És mi a helyzet a színházzal? Hány estét játszol egy hónapban az Örkényben?
Kábé tízet.
Az pont ideális család mellett, nem?
Tökéletes lenne, csak én szerettem volna új bemutatót ebben az évben is. Végül úgy alakult, hogy mégsem tudtam elvállalni a felkínált új szerepet.
Most kerül a mozikba az Éger című bűnügyi film, az egyik főszerepet játszod. Ennek egy kisjátékfilm az előzménye, a Tantrum, amely a te egy snittben felvett monológod.
Istenkísértés volt. Mondtam is a rendezőnek, Nagy Borús Leventének, hogy csak azért vállalom, mert még sosem csináltam ilyet, nekem is egy kísérlet, hogy meg tudom-e tölteni ezt a negyven percet, fönn tudom-e tartani a figyelmet, vagyok-e annyira erős.
Negyven percig csak téged mutatnak – nincs vágás –, és folyamatosan beszélsz. Van benne improvizálás?
Nincs! Amit hallasz, pontosan az volt a szöveg. Egy élő nyelvet írt Levente, én pedig igyekeztem megtanulni mindent, hogy az összes „és” és „hogy” a helyén legyen. Erre két hónapig készültem a Covid alatt otthon. Logikai rendszereket kellett építenem a huszonvalahány oldal masszív szövegben, hogy tudjam, miből hova megyek, melyik képből indulok, és melyikbe ugrom át, hogy kötöm össze ezt az egészet lelkileg és gondolatiságban. Nagyon nagy meló volt.
Mikor fogalmazódott meg bennetek, hogy a Tantrum sztorijából nagyjátékfilmet kellene csinálni?
Rögtön, ahogy elkészült. Fölkapta rá a fejét a közönség, jó kritikákat kapott, és megvette az HBO. Nekem ez egy különleges történet. Egy kísérletből indult az egész, ez Nagy Borús Leventével a mi gyerekünk, mi harcoltuk ki. Levente tudott belőle készíteni egy nagyjátékfilmet, és én ettől halálosan boldog vagyok.
Ez a szoros együttműködésed a rendezővel azt is jelenti, hogy nemcsak színészként vettél részt benne, hanem jobban belefolytál az Éger alkotói folyamatába?
Nem, én máshogy működöm egy ilyen helyzetben.
Nem vágysz arra, hogy a színészeten kívül más területen is kipróbáld magad?
Volt bennem ilyen vágy, de aztán rájöttem, hogy nem szeretnék rendezni. Az egy teljesen másfajta gondolkodást igényel. Én nem vagyok az a típus, aki rendező tud lenni. Annyi minden van a színészetben, annyi mindent kéne még megtanulni, annyi csiszolnivaló van rajta, amihez egy egész élet kevés. Mindig van valaki, aki behoz egy egészen új működést, amit én lenyűgözve nézek és próbálok aztán beépíteni, vagy magamon veszek észre olyan jellemfejlődést vagy változást, ami aztán belenyúl a színészetembe. Teljesen másképp működöm színészként, mint húsz éve. A tapasztalások szépen rakódnak egymásra. Olyan, mint egy festett felület, amin egyre több réteg lesz, egyre erősebb, egyre gazdagabb, ha fölkaparod spaklival, annyi minden van alatta. Most így, hogy benne vagyok – festékes munkaruhájára mutat –, csak festős metaforákban tudok beszélni. (Nevet.)

Fotó: Falus Kriszta