Hajnal van, még egészen sötét, amikor elindulunk Bajáról Mórocz Attilával, a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrével, hogy meglessük az őszi erdő titkait, méghozzá olyan utakon, melyeket az avatatlan szemek kevésbé ismernek. Ahogy a terepjáróban zötykölődünk, lassan dereng fel a ködös táj, a töltésen, ahol elhaladunk, bagoly röppen fel mellettünk. Az autót hátrahagyva kis ösvényen haladunk tovább, amennyire lehetséges, hangtalanul, hogy végül a bátai holtág partján álló megfigyelőtoronyban helyezkedjünk el. Ezek a korai órák a legértékesebbek, ha az állatokat szeretnénk meglesni, mert ilyenkor már odagyűlnek kedvenc táplálkozóhelyeikre a nagy testű madarak, de feltűnhet egy-egy szarvasbika vagy akár vaddisznókonda is, ám az emberek – turisták, favágók – még nincsenek kint, zajukkal nem zavarják őket. Ahogy a felkelő nap fényei felragyognak, a lélegzetünk is eláll. Vörösben, narancsban és lilában tobzódó pompa tárul a szemünk elé, innen bontakoznak ki a vízben keresgélő, vagy épp az égen áthúzó kacsák, kis vöcskök, szürke gémek és nagykócsagok sziluettjei. A fagy még csak csipkedi a lombokat, elsőnek a távolról származó fák, az amerikai kőrisek meg a zöld juharok váltanak zöldből sárgába, majd barnába. Aztán jönnek majd az őshonos füzek, szilek, hogy ők is hozzáadják a magukét a palettához.
Mórocz Attila távcsővel kémleli a madarakat, közben suttogva mesél róluk. A vonulás időszaka ez, a legtöbben, mint a fekete gólyák, már el is repültek, most a kis énekesmadarak, vörösbegyek, barkóscinegék vannak soron. Attila tizenkilenc éve tölti be a természetvédelmi őr tisztségét, de az állatok és növények iránti rajongása sokkal régebbre nyúlik vissza. Még tizenkét évesen kezdett vad- és madárvédelmi szakkörre járni Kalocsa Béla vezetésével Baján. Olyan szellemi műhely volt ez, ahonnan generációról generációra ornitológusok, biológusok, tanárok, kutatók nőttek ki. Attila vízépítő mérnökként végzett, és egy rövid kitérő után helyezkedett el a Duna–Dráva Nemzeti Parknál, ő a huszonkilenc őr egyike. A munkája igen összetett, egyrészt be kell tartatnia a vonatkozó határozatokat az erdőgazdálkodókkal, a halászokkal és időnként persze közvetlenül a turistákkal, másrészt szemléletformáló előadásokat, vezetéseket tart az arra nyitottaknak, harmadrészt pedig tudományos munkát is végez. Ő fogja össze a Dunai Tájegység területén az itt fészkelő, fokozottan védett nagy testű madarakat, a fekete gólyákat, rétisasokat, barna kányákat érintő kutatásokat, de a globális vonulási kutatásoknak is tevékeny résztvevője. Az olyan táplálkozóhelyeken, mint ez is, ahol állunk, figyeli a fajösszetételt, a madarak korát, és leolvassa gyűrűiket. Nemrég cseh és lengyel madarakat azonosított, de voltak itt német és észt vendégek is mostanában. Nézi, kik azok, akik itt születtek, és visszatérnek. Hódokkal, vidrákkal, vadmacskákkal, aranysakálokkal, vagy az általuk hagyott jelekkel is találkozik jártában-keltében, és feljegyzéseket készít róluk.
A holtág partján most magányos sakál jelenik meg, körbeszimatol. A madarak kevéssé zavartatják magukat, arrébb úsznak, párat lépdelnek. Tudják jól, a sakál nem megy utánuk a vízbe.
VADAK ÉS SZELíDEK
A lakmározásnak lassan vége, a madarak visszavonulót fújnak, mi pedig a Duna partja felé indulunk. A távoli szürke ködpárában néhány vaddisznó tűnik fel, óriásinak látszanak. Kérdezem Attilát, vajon kell-e tartani ezektől az állatoktól. Azt mondja, őt még sosem érte támadás, de olyan előfordult már, hogy a nádasban ült a rejtekén, amikor a háta mögött a csapáson jókora kan közeledett farkát csóválva. Ilyenkor nem tapsolunk, kiabálunk, mondja, hanem fújunk rá, mint ahogy ők szokták egymás között. Ez eddig mindig bejött neki.
Ahogy a fák közül kiérünk a homokos folyópartra, elvakítja a szemünket a reggeli napfény. – Nézd, milyen óriási itt az ég! – szól Attila. – Ezt nem lehet megunni.
Kérdezem, mi az még, ami ennyi év után is lenyűgözi. – A víz közelsége nélkül nem is tud élni az, aki ehhez van hozzászokva. Egy rendes dunai árvizet megélni a természetben pedig mindig különleges. Hogy micsoda építő és romboló ereje van a folyónak, az minden képzeletet felülmúl. Fák tűnnek el, zátonyok kerülnek arrébb méterekkel, seperc alatt átrajzolódik az egész táj.
És ez így lesz mindig? Épít, rombol a víz, mi pedig újra és újra rácsodálkozhatunk a szépségre, amit maga mögött hagy? – A folyószabályozás idejében a Gemenc sarokpontjai rögzültek – magyarázza.
