Csöngetésemre nyurga, tizennyolc év körüli fiú nyit ajtót. Kérek-e sáfrányos teát, kérdezi kedvesen, amikor belépek. A neve nehéz, elsőre megjegyezhetetlen. Sebaj, szólítsam egyszerűen csak Obinak. Obi kisfiúként menekült Magyarországra 2016 őszén, hét határon túlról, egy szál magában, több ezer kilométert gyalogolva. Annyi félelem jutott osztályrészéül, amit egy gyerek normális esetben el se tud viselni. Szerencséje volt. A fóti gyermekvárosba került, ahol rövidesen megismerkedett egy perzsa–magyar származású tolmáccsal, Sinai Samirával. Az asszony hazavitte és felnevelte őt, mintha a saját fia lenne. Sorsszerű volt a találkozásuk…
– Amíg anya megjön, elmondom, honnan indultam el – vág bele Obi a történetébe. Nehéz felidéznie az emlékeit, hiszen csak hatéves koráig élt Afganisztánban. A tizenegy gyerekes család, amelynek ő a legfiatalabb tagja, akkor menekült el a háború elől Iránba…
– A pastu törzs, amelyből származom, valaha pásztorkodásból élt, hajtották a kecskéket és a juhokat, amerre legelőt találtak. Mára azonban letelepedtek. Én egy kis faluban, Afganisztán északi hegyei között jöttem a világra. Arrafelé vályogházakban élnek az emberek, mindenkinek van egy kis földje, legelője, nekünk még háztájink is volt. Apám reggelenként fogta a pásztorbotját, kihajtotta a falu állatait, vagy éppen mások földjén dolgozott. Az rémlik még, hogy anyukám kenyeret sütött. Egy földbe vájt tűzhelynél ült, én hordtam a tűzifát, ő meg csapkodta a lángostésztát a sütő forró falához. Fejkendőben volt, nálunk a lányok anélkül ki se léphetnek az utcára, nehogy elrabolják őket. Bulgárián át menekülve láttam életemben először nőket fedetlen fejjel… Iránba azért kellett elmenekülnünk, mert a tálibok a szomszéd vilajetből előszeretettel rabolták el a gyerekeket katonának, azokból lettek a legjobb harcosok. A szüleim, a két nővérem, mert a többi hat addigra férjhez ment, a két bátyám, meg én inkább továbbálltunk. S Iránban, Shiráz mellett, egy kis faluban béreltünk házat, titokban. Ha kitudódott volna, hogy afgán menekültek vagyunk, azonnal visszatoloncolnak a határra.
Hogy jobb jövőd legyen!
Obin nem látszott, hogy afgán, világos a bőre, és a beszéde sem árulta el. Pillanatok alatt ráragadt a fárszi (perzsa) nyelv. Az édesapja időközben meghalt, attól kezdve a bátyjai tartották el a családot, minden munkát elvállaltak. Obi volt az egyetlen, aki iskolába járhatott, de abban sem volt köszönet, mert a tanár verte őket. A délutánokat szerette, amikor a testvéreinek segített a gyümölcsszüreteken. Mindig ő mászott fel a fák csúcsára, hogy egyenként pottyantsa le a bátyjának az édes, leveses gránátalmát. Ma is szokott álmodni arról a gyönyörű, fényben úszó gránátalmásról! Egyik este azonban minden megváltozott…
– Emlékszem, a bátyáim leültettek magukkal szemben – húzódik redőkbe Obi homloka –, hogy anyámmal egyetértésben úgy határoztak, elindítanak engem egy menekültcsoporttal Németország felé. Hogy jobb jövőm lehessen! Alig töltöttem be a tizenegyet. Anyukám rám se mert nézni, amikor elbúcsúztunk, én meg csak sírtam. Halványul az emlék, de a bátyám, mielőtt átadott volna az embercsempésznek, magához ölelt: vigyázz magadra, öcsi, Isten veled van! Azt az ölelést azóta is őrzöm a szívemben.
Úgy egyeztek meg az embercsempészekkel, hogy a báty minden határátkelés után átutalja az esedékes részletet nekik, és akkor Obit átadják a következő emberüknek.
Sötétedéskor indultak el. Egy autóba tizenhét embert préseltek be, így utaztak a török határig. Amikor a kisfiú végre kiszállhatott, alig tudott járni, el voltak gémberedve a lábai. És még csak ezután jött a java! Erőltetett menet kezdődött a hegyeken át, tikkasztó forróságban. Az embercsempészek tudták, hogyan kell a csoportot mozgatni, hogy megleljék az alkalmas határátkelőket. A kisfiúnak a torkában dobogott a szíve, ahogy a cirkáló török tankokat meglátta. A túloldalon már várt rájuk egy autó, és Obi pár órán belül egy isztambuli házban találta magát bezárva, mindaddig, míg megérkezik az érte ígért pénz. Csak ezután szállították tovább.
– A csempészek profik voltak – szögezi le. – Nem tudtuk, hogyan, de a semmi közepén is tudtak élelmet szerezni. Persze jó pénzért. Anyukám a bokszerembe varrt egy zsebet, abban őriztem a zsebpénzemet. Kicsi voltam még, a csoportban mindenkinél fiatalabb. Úgy tudtam legyőzni a félelmemet, hogy a Teremtőhöz imádkoztam… A bolgár határon volt a legnehezebb átkelni, a határőrök többször a levegőbe lőttek. A túloldalon elfogtak minket, és két hónapra börtönbe zártak. Akkor erősödtem meg igazán a hitemben. Nem véletlenül jelenti a nevem azt: „Isten kicsi szolgája”. Rengeteget imádkoztam, ettől minden valahogy derűsebbnek tetszett. Aztán kiszabadulva Szerbiába vittek. A menekülttáborban bizony elő kellett vennem a jobbik eszemet, hogy valahogy túléljem. A rossz embereket elkerültem, és mindig akadt, aki megfogta a kezem: gyere, kistestvérem!
Hét határon át
A kisfiú végül egy kijelölt átkelőhelynél jutott át Magyarországra, és egyenesen a fóti gyermekvárosba vitték. Kétségbe volt esve. Hogyan tovább? Hónapokon át várakozott Fóton, amikor feltűnt neki egy fiatal, perzsa nő. A tolmács. Végre valaki érti, amit mond! Itt tart az elbeszélésben, amikor belép a szobába a nevelőanyja.
– A sarokban egy kisfiú guggolt és sírdogált – emlékszik vissza a találkozás pillanatára Samira. – Nagyon elveszettnek látszott. Én akkor éppen az SOS Gyermekfalvak menekültprojektjében tolmácsoltam, gondoltam, megkérdezem, mi a baj. Odamentem hozzá, és megöleltem. Rám emelte tekintetét, és az olyan ragyogó tiszta volt, hogy azonnal tudtam, meg fogjuk érteni egymást…
A Keleti pályaudvarra érkező menekültek között láttam először afgán családokat. Senki nem értette őket, sokat jelentett nekik, hogy lefordítom a kéréseiket. Az afgánok szinte mind beszélnek perzsául. Az én édesanyám magyar, de Teheránban nőttem fel, ide már a férjemmel és a kislányommal költöztünk 2008-ban. Később elváltunk, és egyedül maradtam Héliával. A menekülthullám hallatán azonnal elindultam a pályaudvarra, és ott megláttam a jóságot a magyarokban. Sokat segített, hogy azonosulni tudjak a magyarságommal. A másik érzés, ami ott meglepett, a lelkiismeret-furdalás volt. Eszembe jutottak a teheráni afgán menekültek, akikkel nagyon rosszul bántak a perzsák. Most végre törleszthettem. De azt, hogy végül magamhoz veszek egy afgán kisfiút, álmomban se hittem volna! Hosszú folyamat volt, mire ráébredtem, hogy ez az utam. Pedig mindig szerettem volna a lányom mellé egy kisfiút, de negyvenöt évesen, egyedülálló édesanyaként, egy szoba-konyhás lakásban esélyem sem volt rá. Azon, hogy Obit esetleg felnevelhetném, akkor kezdtem el gondolkodni, amikor hirtelen elhatározásból beiratkoztam egy nevelőszülő-kurzusra Fóton. Ott nyílt fel a szemem: hiszen a sors sodorta az utamba ezt a kisfiút! Leültem Obival, és megkérdeztem tőle: szeretnél hazajönni velem? Azonnal rábólintott. Egyetlen feltételt szabtam csak, nálam tanulnia kell. De neki ez volt a leghőbb vágya. Összerakta a hátizsákját, és azóta itt él velünk.
Tisztán, mint a víz
Persze azért nem ment minden ilyen simán. A szunnita mohamedán fiút eleinte zavarta, hogy az asszony síita. Samira nem győzte oldani a bizalmatlanságát.
– Anya alaposan meggyúrt engem – neveti el magát Obi. – Elmagyarázta, hogy minden vallás képviselői között akadnak jó és rossz emberek, tisztelnünk kell a másik hitét! Meg hogy nem azért nem visel ő kendőt, mert rossz, hanem mert Európában szabadabban élnek a nők, és ez jó. Arra is megtanított, hogy egy férfi nem attól férfi, hogy keménykedik, hanem attól, hogy emberséges és becsületes. És hogy én is ugyanúgy kimutathatom az érzelmeimet, mint a lányok, attól még nem látszom gyengének – elmosolyodik. – Na, ez azért még nem megy nekem könnyen…
– Az összecsiszolódás máig tart – teszi hozzá Samira. – Hiába, Obi egy másik kultúrából érkezett, akadnak nézeteltéréseink. De a kezdeti bizalmatlanságnak nyoma sincs… Sokan csodálnak, hogy felneveltem egy menekült gyereket. Pedig nem tettem én semmi különöset, csak segítettem valakin, aki rá volt szorulva. Mindenkinek ezt kellene tennie, és akkor megakaszthatnánk a bizalmatlanság ördögi körét.
Obi hálásan néz a nevelőanyjára. Ha Samira nem veszi a szárnyai alá, fogalma sincs, mi lett volna vele. Sokszor csak nézi a földijeit a városban, ahogy dolgoznak látástól vakulásig, ő meg tanulhat, iskolába járhat, sportolhat kedvére. Mindenki szereti az iskolájában, a Varga Márton Kertészeti Technikumban is. Hamar kivívta a tiszteletüket, amiben nagy szerepet játszott a sportteljesítménye: háromszoros országos taekwondobajnok! A társai tudják róla, hogy nem tűri a csúnya beszédet, különösen az „anyázásra” ugrik. Az anyákat tisztelni kell! Az utolsó kérdésemre, gyötri-e a honvágy, Obi elgondolkodva így felel:
– Már enyhült. Emlékszem, menekülés közben sikerült felhívnom telefonon anyukámat, de egyikünk sem tudott megszólalni. Csak hallgattunk, és folytak a könnyeink.
Azóta se láttam őt, de ma már tudunk beszélgetni… Ami igazán hiányzik, az az egyszerűség. Mi, afgán gyerekek nem tanultunk annyit, mint az európaiak, nem volt okostelefonunk, laptopunk, csak a természet, ahol egész nap csatangoltunk. Semmi nem zavarta meg a gondolataimat. Itt túl sok az inger… Talán, ha végzek az egyetemen, mert kertépítő mérnök szeretnék lenni, veszek valahol egy tanyát. Ott élünk majd szeretetben, békességben a feleségemmel. Olyan tiszta életünk lesz, mint a víz. Persze itt, Magyarországon. Már ez az otthonom.
Fotó: Bulla Bea, Családi archívum
