Javában zajlik a Magyarázat mindenre utóélete. Fesztiválról fesztiválra jár, az utóbbi hetekben országszerte bemutatókon vett részt. Hogy bírja? 

Nagyon fáradt vagyok. Ma van az elő nyugis napom a velencei fesztivál óta, végre elmehettem egyet úszni, és kezd kitisztulni a fejem. Annyi minden történt rövid időn belül, hogy felfogni sem volt időm. És még nincs vége. Nemrég jöttem meg a chicagói fesztiválról, ahol szintén elnyertük a fődíjat, és hamarosan indulok Kolozsvárra, Magyarország után másodikként ott mutatják be a filmet. 

Azt hallottam, amikor vissza kellett utaznia Velencébe, a felesége pakolta be a bőröndjét, mert ön nem akarta elhinni, hogy a filmje nyert. 

Hihetetlennek is tűnt. Ez egy kis költségvetésű alkotás, három hét alatt forgattuk le egy maroknyi stábbal, nem gondoltam volna, hogy ekkora sikert arat. Velencében a díjátadó után olyan sokkos állapotba kerültem, hogy nem tudtam enni. Rendeztek utána egy bulit,­ a producerünk, egykori évfolyamtársam, Berkes Juli nyüzsgött, csevegett, én meg csak ültem egy asztalnál, és néztem a többieket. Nehéz nekem bármilyen örömöt megélnem, mert közben már a következő lépésen jár az eszem. Már mindenki elment, amikor leültem egy padra, egyedül, hogy megpróbáljam felfogni, mi is történt. 

Ezúttal történelmi filmet rendezett, ami az előző két lírai alkotás után meglepetésként hatott. A Van valami… és a Rossz versek még tengő-lengő kamaszokról, szerelmekről, életkezdési pánikkal küzdő fiatalemberekről szólt, ez a dráma viszont nagy ívű képet fest a társadalomról. Arról, hogyan élünk 2023-ban Magyarországon. Felnőtt közben? 

Így is mondhatjuk. Az előző két művem még a saját életemre reflektált, arra a sok mindenre, ami velem történt, és meghatározta azt, aki ma vagyok. Különösen a Rossz verseket érzem az én „így jöttem”-filmemnek. Akkor még erőteljes igényem volt arra – ami nyilván önbizalmi és egyéb problémákból ered –, hogy magamról meséljek. Ezek tehát nagyon személyes alkotások. Bár, ha most bárki megkérne innen a kávézóból, hogy vigyem vászonra a történetét, azt is csak saját magamon átszűrve tudnám megtenni. Ilyen szempontból minden film személyes, csak van, aki jobban felvállalja, és van, aki kevésbé. De tény, hogy eljött egy pont, amikor úgy éreztem, ennél közelebb már nem engedhetem magamhoz a nézőket, és közben az életem is előrébb jutott, lezárult egy szakasz. 

Ritkán látni ennyire őszinte filmet, amiben semmi nincs elkenve, minden ki van mondva. Még a politikusok neve is. 

Szerintem azért érdemes ebben a műfajban alkotni, hogy valami fontosat mutassunk meg, és ezzel esetleg változást indítsunk el. Ez persze naiv gondolat, de én ebben hiszek. Volt egy alapsztori, amiből kiindultam, és ahogy gondolkodtunk rajta a stáb tagjaival, az fogalmazódott meg bennünk, hogy jó lenne minél nagyobbat markolni a társadalomból. Persze ez magában hordozta azt a veszélyt is, hogy esetleg elcsúszunk didaktikus irányba. Végül, azt hiszem, sikerült ezt elkerülnünk. Nyilván sztereotípiákat ábrázolunk, hiszen minden szereplőnek kellett egy irányt szabni, de a hétköznapi kontextusok eléggé egyénítik őket, nem maradnak papírmasé figurák. Akadnak olyan részek, amelyek a vágás miatt eggyel szájbarágósabbak lettek, mint ahogy terveztük, de pont azért hagytuk az egészet kicsit hosszabbra, hogy mérsékelje ezt. 

Dióhéjban a sztori: a főhős egy tizennyolc éves kamasz srác, aki éppen szerelmes, és megbukik a történelemérettségijén. Az apjának védekezésül azt mondja, a töritanár kérte számon az öltönyén felejtett kokárda miatt, ezért blokkolt le. Tudni kell, hogy az apa és a tanár korábban egy fogadóórán már összevitatkozott az ellentétes politikai nézeteik miatt. Egy újságíró kiszagolja a sztorit, és kész az országos botrány. A legszebb a dologban, hogy mindenkinek a szempontjait érteni véljük. 

A chicagói zsűri – amelyben pedig nem ült egyetlen kelet-európai szakember sem – is azzal indokolta a döntését, hogy a film rendkívül empatikus. Sok szemszögből próbálja bemutatni a szereplők motivációit, igyekszik kibontani, megérteni a hátteret, így minden néző, bármelyik oldalon áll is, bármilyen korú, származású, nemű, azonosulhat a látottakkal. Én mindig az embert keresem. Nincsenek jók vagy rosszak, ez sokkal bonyolultabb ennél. A környezetemben is mindenféle előfordul, de én azokat az embereket is tudom szeretni, akik a szöges ellentétét mondják annak, amit én. Mindkét politikai táborban követnek el súlyos hibákat, de közben azt is látni kell, hogy ezekért legtöbbször nem a civilek a felelősek, hiszen az emberek könnyen manipulálhatók. Ebben a filmben rengeteg szeretet, megérteni vágyás van, és nagyon örülök, ha ez lejött a vászonról. 

Az is lejött, hogy a felnőttek csatározásainak mindig a gyerekek isszák meg a levét. Hogy ezek a kamaszok tökéletesen bezárkóznak a csigaházukba, és közönyt színlelnek, mert nem akarnak ebben az egészben részt venni. 

Az volt a cél, hogy áldozatnak láttassuk őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek köztük, akik politikai tüntetésekre járnak, vagy akiket csak ímmel-ámmal érdekel a közélet. A legtöbb ismeretem erről a generációról az egyik főszereplőnkkel, Adonyi-Walsh Gáspárral való beszélgetésekből származik. Úgy érzem, az ő politikai szerepvállalásuk sok esetben inkább kényszer, ha tehetnék, inkább nem mérgeznék politikával a mindennapjaikat. A filmben szereplő fiatalok azonban nyilván nem képviselik az egész nemzedéket. És az is igaz, hogy nagy valószínűséggel mást gondol egy városi fiatal, mint, mondjuk, egy vidéki.

Ami összeköti őket, az talán az, hogy nem beszélgetnek a szüleikkel… 

Vagy inkább a szüleik velük. Ahogy a társadalomban sincs semmilyen kommunikáció a szekértáborok között. Általában nem szánunk időt arra, hogy megismerjük és megértsük egymást, csak megyünk előre, aztán lesz, ami lesz. Szerintem ez nagyon rossz irány. A Magyarázat mindenre missziója pontosan az, hogy ezt megmutassa, és változást provokáljon. Hogy sikerült-e, arról még korai lenne nyilatkozni. Mindenesetre a közönségtalálkozókon meglepő dolgot látunk: az emberek a vetítés végén csendben ülnek, és legtöbben megvárják a beszélgetést. Bármilyen közegből jönnek, láthatóan megrendülnek attól, amit az eléjük tartott tükörben látnak.