– Tati, nekem lehet, hogy külföldi férjem lesz – szólított meg nemrég egyik reggel Berni lányom.
– Tényleg? És miért? A magyar fiúk nem elég jóképűek?
– Nem erről van szó, hanem honnan tudhatnám most, hogy kit fogok megszeretni. Lehet, hogy egy külföldit.
Nem sok emlékem van a kisgyerekkoromból, de arra konkrétan emlékszem, mekkora meglepetés volt számomra, amikor tudatosodott bennem, hogy nem Magyarország a legnagyobb ország a világon, és hogy nem mindenhol magyarul beszélnek. Nem hinném, hogy traumatizált volna a felismerés, bár el tudom képzelni, hogy minden gyereket meglepetésként ér, amikor rádöbben, nem ő a világ közepe. Még csak annyira sem, hogy mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli, ami neki természetes. Másoknak más nyelv a természetes. Gondoltam, meg is kérdezem erről Bernit.
– És mondd csak, édesem, ha külföldi férjed lesz, milyen nyelven fogtok egymással beszélgetni?
– Hát magyarul, én semmilyen más nyelvet nem tudok.
– Most még, de éppen azért kezdtél el angolul tanulni, hogy majd tudjál.
– Tati, én soha nem fogok tudni megtanulni angolul…
Erre az érzésre történetesen megint emlékszem. Kezdő nyelvtanulóként nekem is teljesen reménytelennek tűnt, hogy én valaha bármilyen idegen nyelven értelmesen tudjak beszélni.
– De meg fogsz tudni, drágám – mondtam Berninek biztatóan –, csak sokat kell gyakorolni.
– De ez az angol olyan nehéz nyelv! Semmit nem úgy mondanak, ahogy írják. Mert nézzük csak meg mindjárt az „egy”-et. Úgy írják, hogy „one”, és úgy kell ejteni, hogy „van”. Magyarul az one az one és a van az van!
– Hát ez igaz, ezeket sajnos meg kell tanulni. De ne félj, képes leszel rá, látod, magyarul is meg tudtál tanulni.
– Igen, de az olyan természetes.
