Az első könyved bemutatóján találkoztunk először. A regény sosem látott sikert aratott, meg is filmesítették. Női író, Szabó Magda vagy Vavyan Fable kivételével, nemigen adott el eddig ennyi könyvet nálunk. Huszonegy évet kellett várni a folytatásra. Mit csináltál azóta?

Ó, hát szinte semmit. Üldögéltem, kötögettem… A viccet félretéve, írtam én, csak könyvre nem volt időm. Megszületett a kislányunk, elkezdtem a Terézanyu-pályázatot. Amikor rájöttem, hogy a lányomnak mindenképpen tesó kell, akkor már negyven voltam. A második gyerekünk ezzel mit sem törődve azonnal megérkezett, szerencsére. És jött az Aranyanyu Díj. Mindegyik projekt teljes embert követelt, meg a lá­nyaim is. Szóval rengeteget nő-ügyeskedtem. És hát amikor kétgyerekes szülőkké váltunk, nekem ott végem volt, esélyét sem láttam könyvet írni. Most viszont megírtam, sőt, másokat is arra biztatok, írják meg a magukét! Jövőre az Eisbergnek köszönhetően megrendezzük a tizedik, jubileumi Terézanyu-pályázatot. A kisgyerekes lét, a női közösség megtartóereje, a nők töltődése áll majd a középpontban.

Szerinted meg lehet ismételni a korábbi sikert?

Bízom benne, hogy az új könyv is tetszeni fog az olvasóknak. Nemcsak Kovácsné van ki, hanem mindenki. Nagyon nehéz időszakot élünk, és nem látszik az alagút vége. 

Csak a nőkről beszélsz?

Nem, a Kovácsokról is, a Kovácsnékról is. Az elmúlt húsz évben rengeteg visszajelzést kaptam, hogy a Terézanyu az a könyv, ami segített az olvasóknak egy-egy nehezebb élethelyzetben, ezt veszik elő, ha rosszkedvük van. Kicsit szégyellem is magam, hogy eddig nem írtam, de elnézést kérek, nem tudtam a két gyerek mellett.

Hogy sikerült időt szakítanod az írásra?

Úgy, hogy a hajrában, az utolsó három-négy hónapban nem végeztem házimunkát. Megmondtam a családnak, hogy anyát ne keressétek, ne nyissatok rá, intézzetek mindent, majd jövök, ha megírtam. Legalábbis a szobából nem jövök ki addig.

Betartották?

Egy harminc négyzetméteres kis lakásban csináltuk végig a nyarat, hol az egyik gyerek volt velem, hol mind a kettő, és őket pont nem érdekelte, hogy nincsen kitakarítva. És nem is főztem, menzán ettünk.

Micsoda dolgokat alkothatnánk, ha abbahagynánk a házimunkát három hónapra…!

Ez tény. A nők teendőlistája megöli az álmokat, a vágyakat, az igényeket. 

A regényből úgy tűnik, neked áldott jó férjed van, segítő, megértő, kimondottan szimpatikus férfi.

Ő nem az én férjem, hanem Kovácsnéé. Egy nagyon hasonló férfival élek együtt, de azért nem őt írtam meg a könyvben. Bár ezt ne mondd el neki, mert ő azt hiszi. Olyan figurát akartam, aki nem hagyományos szerepfelfogású férfi.  

Nemcsak a férj karaktere rendhagyó, hanem sok minden más is. Nem gyakran olvasunk olyan regényt, amelyben kortárs írónő ilyen realisztikusan ábrázolja a szülését. Tudom, Kovácsné szülését, ami, hogy finoman fogalmazzak, nem volt könnyű menet.

Az valóban az én történetem, és tényleg traumatikus volt. Úgy érzem, muszáj változtatni azon, ami Magyarországon történik szüléskor, nem beszélünk róla eleget. Sok helyen ma is arról szól az egész, hogy na, csináljuk, tessék kinyomni, vagy kiszedjük. Készültem, eljártam felkészítőkre, de semmi értelme nem volt. Mert a kórházban nem tekintettek embernek, hanem egy rendszert zavaró tényezőnek, aki nem szül meg hipp-hopp, hanem itt vajúdgat. Hál’ istennek a második szülésem euforikus élményt jelentett.

Visszatérő témád a kialvatlanság.

Ha szabadidőről van szó, az első, ami eszembe jut, még ma is az, hogy aludni akarok. Amikor a gyerekek kisebbek voltak, gyakorlatilag zombiként léteztünk. Ez neurológiai folyamat: ha nem alszod ki magad, akkor megbolondulsz. Hogy várhatjuk el a nőktől, hogy alvás nélkül ugyanúgy teljesítsenek, mint mindenki más? Végigtolják az éjszakát egyedül egy bölcsissel, aztán reggel bemennek dolgozni? A férfi is felkelhet. Ez elhatározás kérdése. 

Sokat írsz a munkamegosztás fontosságáról. Nálatok ez hogy megy?

Most már elég jól, rengeteget egyeztettünk, vitáztunk, és persze veszekedtünk is, míg megteremtettük az egyensúlyt. Én tényleg kigyúrtam magam nőnemből. Miért ekkora a különbség férfiak és nők között? Miért nem vagyunk rajta a pénzeken? Hol vannak a nők az utcanevekből, a szobrokról, a történelemkönyvekből? 

Hiányoznak a női példák?

Nagyon. És ez befolyásolja a nők önbizalmát, a gyerekek szocializációját.

Szívfájdító a könyvben ábrázolt nagyszülői modell. Neked milyen a kapcsolatod a szüleiddel?

Bonyolult, összetett. Nem is tudok erre egyenesen válaszolni. Azon dolgoztam most a legtöbbet, hogy ezt hogyan írjam meg. Ebben érintve vagyok, és hát el fogom most terelni a szót, mert nem tudok róla beszélni. 

Mi a véleményed arról, hogy egy generáció alatt ennyire megváltoztak a gyereknevelési elvek?

Negyven éve még azt mondták, minek annyit gondolkozni, adsz neki enni, kicsapod az udvarra, felnő, mint a gaz. Nem véletlen, hogy mi másképp akarjuk csinálni. Bár már egy másik végletbe kezdünk átcsúszni. Ez az úgynevezett intenzív anyaság: mindent a gyerekért. Hogy csak egy dolgot említsek, ma, ha a baba sír, fölveszed. Nekem még azt mondta a háziorvos, a védőnő, a saját anyám, hogy hagyjad, majd megszokja. Egyszer hagytuk Szofit sírni, húsz percig bírtuk. Soha többet. Nem biztos, hogy a szüleink generációja érti, miért teszünk bele ennyit a szülőségbe. Nyilván azért, mert nekünk nem volt jó. De könnyen abba a hibába esünk, hogy mindent meg akarunk adni a gyereknek, akár a saját igényeink rovására is.  

Van egy párterápiáról szóló rész a könyvben, volt ilyen élményed?

Többször is jártunk párterápiára, én nagyon szeretem, hiszen ez az egyik hivatásom, segítő szakember, szupervizor vagyok. Mindenkinek járnia kellene időnként. Ha férjhez mész, gyereked lesz, akkorát változik az életed, hogy az egy normatív krízis, tehát természetes állapot, de attól még válság. 

Kovácsné sokszor iszonyú dühös…

Persze hogy az! Fölkeltenek éjszaka ötször, nappal nem tudsz aludni… Hiába van jó társad, ő nem képes mindent átvenni, nem is kell, de a gyerekgondozással járó feladatok kilencven százaléka megosztható lenne. Ehhez képest itthon ezt nagyon kevesen gondolják így. És az a baj, hogy a nők sem. 

Talán a lányaink másképp csinálják majd. 

Keményen nyomom a lányaimnak, hogy a férfi is el tud végezni otthon mindent. De a legfontosabb az, amit látnak, mindegy, mit mondunk.

A karaktered szabadságszerető, öntörvényű, imád utazni. Te mennyit utaztál az elmúlt években? 

Tizenöt évig nem hagytuk el a családommal az országot. Ha nekem valaki annak idején azt mondja, hogy innentől kezdve másfél évtizedig nem mész sehová, akkor kiröhögöm. 

Most, hogy már kamaszodnak a lányok, viszed őket magaddal?

Mindenhová. A gyerekeim szintén kalandvágyók és világcsavargók. 

Mikor jön a következő?

Kistesó?

Könyv.

Másfél-két év múlva. Kovácsné kiszabadul, ez lesz a címe. Vagy ­valami hasonló. De a szabadságról szól majd, az tuti.

Jövő héttől keresse Rácz Zsuzsa háromhetente jelentkező rovatát!

Fotó: ZSIGMOND LÁSZLÓ