Valószínűleg senki sem lepődik meg azon, hogy legalább harmincan mentek el egy földön fekvő, jól öltözött fiatalember mellett, aki a munkából hazafelé tartva rosszul lett egy parkban. Amikor segítségért akart telefonálni, elejtette a mobilját, az összetört, ő összeesett, majd eszméletét vesztette. Az Indexen találtam rá e paksi történetre, amely megeshetett volna bármelyik városunkban – kicsi falvakban talán nem –, hiszen a segítőkészség hiánya nem a szép, Duna-parti város specia­litása. A fiatalembert csak nem sokkal éjfél előtt vette észre egy férfi – egy EMBER –, azonnal hívta a mentőket, akik tizenhárom perc alatt oda is értek. Mivel nem volt világítás a parkban, az életmentő (nem túlzás, az volt!) a telefonja fényjelzésével segített nekik odatalálni, és tőle tudható az is, hogy egy legalább tizenöt tagú társaság is elsétált a földön fekvő fiatalember mellett. Kihűlt volna reggelre, de a megmentője jóvoltából elegendő volt a mentők helybeni ellátása, kórházba se kellett szállítani. Fel nem foghatom, hogy azok, akik érzéketlenül mennek tovább, és még arra sem futja a drága idejükből, hogy hívják a mentőket, nem gondolnak arra, hogy bármelyikünk bajba kerülhet? Ma te, holnap én, holnapután ő, a szüleink, a gyerekeink… Senkinek sincs életre szóló ígérvénye arra, hogy soha nem éri baleset az utcán! Ráadásul ha jogosítványt szerzünk, le kell vizsgáznunk elsősegélynyújtásból is, tehát majd’ mindenkinek van valamennyi fogalma a segítség módjairól. Persze érzékenyítő tréning nem kell a jogosítványhoz…

Eszembe jut, hogy sok évvel ezelőtt Kormos kutyánk kiszökött a kertünkből, kirohant az úttestre egy macska után, de jött egy motoros… Mire munka után hazaértünk, egy kedves házaspárnál találtuk a kutyusunkat, begipszelt lábbal. Utóbb megtudtuk, öt-hat idős ember, egy zuglói sportkör tagjai mentették meg, egyikük sem ismert minket. 

Jön a hideg és a karácsony. Sokat fogunk beszélni a szeretetről, ami jó, de tán csempésszünk mellé még egy fogalmat: a figyelmet! És én csak azt kívánom valamennyiünk­nek, hogy legalább annyi önzetlen figyelmet adjunk egymásnak, mint amennyit a kicsi pulink kapott kéretlenül, idegenektől, amikor bajban volt.