Színes pulóver és széles mosoly: így lép be a kávézóba, ahová a találkozót megbeszéltük, és valahogy rögtön kisüt a jelenlétében a nap, ahogy mesélni kezd. 

Örüljünk, hogy élünk!

Fenyő Márta egy évvel a második világháború befejezése után született. Nem volt könnyű gyerekkora, de talán mégsem annyira traumatikus, mint négy évvel idősebb bátyjáé, aki azt is megélte – bár még csak totyogóként –, hogy a szüleit elvitték, majd csodával határos módon hazakerültek. 

– Anyám gyakran mondogatta: „Örüljünk, hogy élünk!” – meséli Márta. – Ez a mondat pedig éppen annyira lehet a túlélés feletti öröm és hála kifejezése, mint egy túlzott szerénységre intő mottó. A bátyámmal sokat beszélgettünk arról, hogy ez a tanítás miként is hatott az életünkre.

A fivér, Fenyő Gábor zenész, karmester, a MÁV Szimfonikus Zenekar igazgatója volt sok éven át. Vele Márta világéletében igazi véd- és dacszövetséget alkotott. Még az sem állt közéjük, hogy gyerekkorukban Gábortól mindig többet várt el a környezetük, mint Mártától. De a kistestvért is hajtotta a becsvágy, így aztán válogatott kihívások elé állította magát, és amibe belevágott, azt komolyan vette. Úszásban például főiskolai országos bajnok lett.

Az iskola is elég jól ment neki, annak ellenére, hogy az érettségiig szinte egyáltalán nem fejtett ki komoly erőfeszítést a tanulásban, és szertelen magaviselete ­miatt sokszor került összetűzésbe a tanárokkal. 

– Vásott, rossz kölyök voltam, az általánost három különböző iskolában sikerült elvégeznem, mert kirakták a szűrömet – emlékszik vissza. – Puskákat gyártottam a többieknek, beszóltam a tanároknak, megkérdőjeleztem az állításaikat. Ezt általában nem kedvelték. Alma materemet, az Eötvös-gimnáziumot viszont imádtam, még ha ott is akadt egy-két konfliktusom.

Otthon sem volt kisangyal, ami talán nem csoda egy olyan gyerektől, akinek elváltak a szülei, és szigorú, de őt nagyon szerető nevelőapja egy, az édesanyjánál harminc évvel idősebb férfi lett. Márta mindent elkövetett, hogy bosszantsa Józsi bácsit, és csak felnőtt fejjel kezdte értékelni, mennyi mindent köszönhet neki: a történelem, az irodalom, a zene szeretetét, műveltséget, igényességet, a nyelvtudás fontosságát. Nevelőapja szerencsére még megérhette, hogy Mártának benőtt a feje lágya, sikeresen leérettségizett, és hogy felvették az ELTE fizikus szakára. Még megtörténhetett a kölcsönös egymásra találás.

Magányos dicsőség

Az egyetemen Márta társadalmi ösztöndíjban részesült, és ezzel el is kötelezte magát arra, hogy a diploma után öt évig egy orvostechnikai eszközöket gyártó cég kutató-fejlesztő intézetében fog dolgozni.

– Az első perctől fogva nagyon szerettem, bár elein­te nem igazán tudták, mit kezdjenek egy fizikussal – mondja. – Úgyhogy nekem kellett rájönnöm, mit is kellene csinálnom. Azt próbáltam megtalálni, mivel tehetném egyszerűbbé, egyúttal hatékonyabbá az orvosok munkáját. Például észrevettem, milyen gyenge minőségűek az átvilágítási röntgenképek – és az orvosoknak ezek alapján kellett diagnózist felállítaniuk! Egy mérnök barátommal nekiláttunk, és kifejlesztettünk egy elektronikus eszközt, amelynek segítségével sokkal kontrasztosabb, kontúrosabb röntgenképek jöttek létre, ráadásul ötven százalékkal kisebb sugárdózis mellett.

Lenyűgözve hallgatom ezt a beszámolót egy fiatal nő egyszerűen nagyszerű találmányáról, amelyben nyolc év munkája feküdt, és naiv-lelkesen megkérdezem, ugye ma is használják ezt a masinát. Nevetve mondja, hogy Svédországban talán igen. Mint meséli, ugyan szabadalom lett a találmányból, de annak idején nem volt annyira „tapasztalt”, hogy a szabadalomba valamelyik fontos vállalati vezetőt is bejegyeztesse; akkor a cég esetleg több érdeklődést mutatott volna a nemzetközi kongresszusokon, kiállításokon komoly sikereket elérő találmány hasznosítása iránt. Így azonban Márta egyedül maradt a dicsőséggel, mígnem egy svéd üzletember felfigyelt a találmányra, és kórházi kamerarendszerekben használta fel a különleges és teljesen újszerű eszközt. 

 A legnagyobb álom

Később Márta a Semmelweis Egyetem Biofizikai Intézetében dolgozott, a lézerfény biológiai hatásait vizsgálta makromolekulákon. Dr. Mester Endre professzor laboratóriumában lábszárfekélyes betegeket gyógyítottak lágy lézerrel, jó eredménnyel. Ezúttal egy olyan eszköz kifejlesztése lebegett Márta szeme előtt, amely lehetővé teszi az otthoni használatot: így született meg a polarizáltfény-terápia és az a bizonyos lámpa, amely azóta is sok háztartás alapkelléke.

Szeretném megérteni, mi is a polarizált fény jelentősége a gyógyításban, ezért Márta nagyon egyszerűen­ elmagyarázza. A fényforrásból érkező fényhullámok a tér minden irányában rezegnek. Ha azonban a fény útjába polarizáló eszközt helyezünk, akkor az, mint egy fésű, csak az egy bizonyos irányban rezgő fényhullámokat engedi át. Ezek elektromágneses tere enyhén átrendezi a sejtmembrán szerkezetét, és ez olyan biokémiai folyamatokat indít el, amelyeknek köszönhetően­ a normálistól eltérő állapotok esetében a normalitás irányába történő változás indul be, legyen szó bőrproblémákról vagy sportsérülésekről.