– Kint voltam a lányaimmal a Szigeten, be voltunk osztva a feleségemmel, nekem jutott a Billie Eilish-koncert – mondja. – Óriási élmény volt. És rávilágított arra,
milyen nehézségeket okozhat a befogadásban a megszokás és a generációs szakadék. Én úgy szocializálódtam a kilencvenes években, hogy ha elmegyek egy koncertre, akkor az száz százalékig élő élmény. Csakhogy a popzene nagy része ma egészen másként jön létre, mint tinédzserkoromban. Eilish a bátyjával írja a számokat otthon, a szobájában, számítógépen, és hihetetlen mennyiségű réteget pakolnak egymásra a dalaikban: hangszeres és elektronikus sávokat, effekteket, amiket képtelenség rekonstruálni az élő koncerten. A Szigeten Billie Eilish énekhangja szólt élőben, a bátyja, Finneas minden számban más hangszeren játszott, és volt egy remek dobos, de az összes többi sáv felvételről ment. Nem gondolom, hogy ez rosszabb, mint a teljesen élő előadás, de más, mint amit megszoktam. Valószínűleg így érezték magukat a múlt századfordulón azok, akik hozzászoktak a színházhoz, aztán megjelent a mozi. Vagyis ez paradigmaváltás, ha tetszik, generációs különbség. Amikor otthon a koncert másnapján erről beszélgettünk, a kisebbik lányom egy ponton rám nézett, és azt kérdezte: „Apa, te földönkívüli vagy?” És rájöttem, hogy igen. Egy kamasz számára a szülő földönkívüli: fura formájú és állagú lény egy másik bolygóról, aki néha megjelenik, és olyan, mintha mondana valamit. A koncert egyébként azért is volt nagy élmény, mert egy ponton konkrétan mindenki elkezdett zokogni. Ötvenezer ember. Én is. Jött egyik megható szám a másik után, és mindenkinek potyogtak a könnyei. Egyszer csak megszólalt mögöttünk egy lány: „Légyszi, ne sírós szám legyen a következő!”

Te miért sírtál?

Biztosan a zene miatt is, Billie Eilish néhány dala tényleg nagyon megható. De a közeg is benne volt: ott ez a sok csodálatos fiatal, köztük a lányaim, eleve felindultak, hogy élőben látják rajongásuk tárgyát, aztán jönnek a sírós számok, elkezdenek zokogni, és a zokogás elér egy kritikus tömeget, amikor már én sem tudok kimaradni belőle. Nem is akarok. 

Én nemrég egy Kispál és a Borz-koncerten sírdogáltam egy kicsit. Ami egyébként teljesen váratlanul ért. Miért van ez?

Nemcsak a megható számokon lehet sírni, hogy mi váltja ki, nem tudom. A paraszt nagyapám mindenen elsírta magát, pedig erősebb volt, mint mi ketten együtt. Talán az öregedéssel jár. Nálam tavaly elindult a B oldal.

Tartasz a gyerekeidnek privát Dalszerelőműhelyt?

Nem, de sokat beszélgetünk a zenéről, és a Dalszerelőműhely-előadásaim fontosabb részleteit meg szoktam nekik mutatni előre. Nagy öröm látni, hogy figyelmesen hallgatnak zenét. Kijön egy új szám, és mutatják, hogy figyeljem meg: a refrén végén a háttérvokál mögött megszólal egy fura effekt. Ez szerintem csodálatos. Nem hiszek abban, hogy létezik a zene önmagában, hogy a klasszikus zene önmagában értékes, a popzene önmagában értéktelen. Az odafordulás minősége legalább ilyen fontos. Több gazdagságot teremt a világban egy figyelmesen hallgatott popszám, mint egy figyelmetlenül hallgatott Bach-fúga. Amikor két éve elindult a programsorozat az ISON-ban, ami egy remek új közösségi hely, amúgy civilben a Szent Efrém Férfikar próbaterme, azt találtuk ki, hogy középiskolásoknak tartunk dalelemző foglalkozásokat. Volt ebben valamiféle népnevelői elhivatottság, de akkora felháborodást keltett a felnőttek körében, hogy ők miért nem jöhetnek, hogy végül középiskolás csoportokat fogadunk, de havonta tartunk egy nyilvános előadást is. Szakmai szempontból nagyon izgalmas nekem, hogy komolyan veszem a popzenét, és ezt sokszorosan meghálálja. 

Hogy esett Krúbi Szív című számára a választásod az egyik alkalommal?

Krúbi a legizgalmasabb figurák egyike a mai magyar popzenében. Hihetetlenül sokrétű.