Kedves Dorka, az elmúlt években sok helyen olvastam a helikopterszülőkről, és sajnos magamra ­ismertem. Megértettem, hogy nem kellene már a tizenöt évest mindenhova furikáznom, utánavinnem az itthon felejtett tornacuccát, és bár igyekszem megállni, nem igazán sikerült még. Tudna-e adni tippeket, hogy mit tehetnék?

Sok gyereknek nem adatik olyan szülő, aki figyeli, tudatosítja működését, és kész tenni is a változásért, így ez a hozzáállás már félsiker! A szokásainkat nem könnyű átprogramozni. A helikopterszülőségnek nevezett túlóvó, túlgondoskodó nevelési stílusból való elmozdulást segítheti, ha megértjük, hogy mi a gyökere a viselkedésünknek.

Ha fél évet töltök a legjobb bébimonitor vagy babakocsi kiválasztásával, pépesítem az ételt az egyévesnek, három-négyféle lábbelit viszek neki egy nyaralásra, akkor esélyesen van bennem megfelelési kényszer valaki vagy a saját elvárásaim felé – annyira igyekszem jó szülő lenni, hogy túlzásba viszem. Ha ezt észrevesszük magunkon, veszítsük el néha a fejünket! Menjünk el táncolni, hallgassunk zenét, krea­tívkodjunk, ápoljunk növényeket vagy a baráti kapcsolatain­kat.

Az is lehet egy gyökérok, ha nincs kontrollunk magunk fölött, ­tehát nem bírjuk leállítani az állandó segíteni vágyásunkat, amolyan „kényszeres” adakozók, segítők vagyunk. „Az úttörő, ahol tud, segít!” – szólt a fogadalom is annak idején. Legyünk úttörők abban, hogy meglátjuk azokat a helyzeteket, amikor a segítség az lesz, hogy nem segítünk. Hadd meséljek el egy saját történetet: tizenhat éves lehetett az egyik gyerekem, mikor először próbálta egyedül felhívni a fogorvosát, és azzal jött oda hozzám, hogy rossz a szám, mert mindig egy gép veszi fel. Leforrázott a felismerés, hogy azzal, hogy én vállaltam addig az összes hivatalos telefonos ügyintézést, elvettem a lehetőségét, hogy megtanulja, van olyan, hogy telefonközpont, mellék, kapcsolás… „Tudok most kevesebbet segíteni azért, hogy ő később többre legyen képes?” – nekem sem árt ezt a kérdést gyakrabban feltennem magamnak.