Ez nem egy fantasyregény helyszíne, hanem egy nyolcvanezres északsvéd város, ahol híresen zárkózott emberek élnek. Télen mindössze három órán keresztül van világos, és megritkulnak a személyes találkozások, ezért a városvezetők kampányfilmmel kapacitálják a városlakókat a köszönésre, hogy örömöt szerezzenek egymásnak.
Tudjuk, hogy a nevelésben a példamutatás a legfontosabb, és sok szakértő szerint ezért nem kell mondogatnunk a kicsiknek, hogy üdvözöljék a szomszéd nénit, mert ha mi megtesszük, előbb-utóbb ők is utánozni fognak bennünket. Én nem bírtam várni, ezért ismerőssel találkozva mindig kedvesen figyelmeztettem a gyerekei­met, de így sem ment csettintésre a dolog. A lányom nagyon félénk volt; amikor a bátyjait vittük óvodába, lehajtott fejjel közlekedett, és hiába kértem, nem köszönt az ovi ezermesterének, István bácsinak. Egyik reggel mégis felszegte a fejét, és nagy büszkén megszólalt: „Jó reggelt, János bácsi!” A tesóiból kiszakadt a röhögés, és hiába vigasztaltuk István bácsival, hónapokba telt, hogy újra felbátorodjon. A fiaimat az anyukám tanította meg arra, hogy az idősebb nőknek bátran mondják, hogy „Kezit csókolom!”, mert attól az asszonyok elolvadnak, és mindannyian folyamatosan sulykoltuk, hogy a hangos üdvözlés nem opcionális. Néha bizonytalanok vagyunk, melyik forma a legjobb az adott helyzetben, de akkor sem érdemes sunnyogni, valamit mondani kell.
Támogatom, hogy a megkövesedett illemszabályokat újragondoljuk, de vannak megszokások, amelyek egyszerűen segítenek, hogy emberek maradjunk. A köszönés nem kerül semmibe, nem viszi az időt, mindenki nyer vele. A miskolciakkal önkéntelenül azt mondjuk egymásnak, hogy „Cső!”, és ettől mindig megmelegedik a szívem. A barátnőmet a bányászhallgatók „Jó szerencsét!”-tel üdvözlik az egyetem folyosóján. Sok családnak, társaságnak megvannak a sajátos köszönései, de nem kell ezt túlgondolni, higgyenek egy Jónapnak: egy egyszerű, mosolygós „Jó napot kívánok!” mindig célba ér. ●