A Los Angeles-i Helen Hulickot 1938-ban még napokra börtönbe akarták zárni az igazságszolgáltatás akadályozásáért, amiért másodjára is nadrágban jelent meg a bíróságon tanúként, végül több százan küldtek tiltakozó levelet, így az ítéletet hatályon kívül helyezték. A huszonnyolc éves óvónő végig büszkén kiállt amellett, miszerint a nadrág kényelmesebb és praktikusabb, mint a szoknya, ezért mindegy, hogy dönt a bíróság, ő hordani fogja. És ha ma már a nadrágot bárki hordhatja, akkor a szoknya miért számít szinte tabunak, ha egy férfi szeretné viselni?
„Megszoktuk, hogy a nadrág »férfias« ruhadarab, és »nőies« a szoknya. Pedig hajdanában nem a nemek határozták meg, hogy kin van nadrág vagy szoknya, hanem az éghajlati viszonyok. A szoknya trópusi, a nadrág hideg égövi viselet volt, és részben maradt is. Malajziában, Indonéziában, egyes afrikai országokban még ma is mindkét nem »szoknyát« visel, míg az eszkimó vagy a lapp férfiak és nők egyaránt nadrágot hordanak” – ízlelgette a kérdést Szilágyi Éva a Nők Lapja hasábjain 1968-ban arra a hírre reflektálva, hogy egy divattervező nő miniszoknyát tervezett férfiak részére, aki szerint szintén semmi új nem volt az ötletében.
Igen fontos megállapítást tett ötvenöt évvel ezelőtt az újságíró. Tudniillik akkor, amikor azt mondjuk, hogy a smink, a magas sarkú cipő vagy a szoknya nőknek való, akkor az elmúlt pár száz év megszokásait sűrítjük véleményünkbe, megfeledkezve arról, hogy sokkal hosszabb ideig ezekhez nem kötődött a nemiség kérdése. Magas sarkút a perzsa férfiak hordtak először, az ókortól kezdve a férfiak is viseltek például szemfestéket, és a szoknya is uniszex darabnak számított. Joanne Entwistle divatteoretikus azt írja a The Fashioned Body című könyvében, hogy a reneszánsz korban a gazdag színekkel és mintákkal, sminkkel és parókával olyan szintre emelték a divatozást, amit mai szemmel szinte abszurdnak tartunk, messziről azt is nehéz volt megmondani, hogy férfit vagy nőt látunk-e. A szintén divattal foglalkozó szakember, Kathleen Horton szerint az 1675 és 1775 közötti időszakban kezdett csak különválni egymástól a férfiak és a nők viselete, akkortól beszélünk arról, hogy a ruházat már nemcsak ízlésünkről és társadalmi státuszunkról árulkodik, de bizony a nemünkről is.
John Flügel pszichológus például, aki száz évvel ezelőtt a pszichoanalitikus elméletekre támaszkodva elemezte a divatot és az öltözködést, „a nagy férfiúi lemondásnak” nevezi a férfiöltözködésnek ezt az egyszerűsödését. Elmondása szerint a tizennyolcadik század végén „a férfi feladta azt az igényét, hogy szépnek tartsák”. Ezentúl arra törekedett, hogy csak hasznos legyen, és szerinte innentől kezdve a férfi számára a ruházkodást nem az elegánsan, hanem a helyesen elve vezérelte. Ennek okai elsősorban politikai és társadalmi természetűek voltak: az arisztokrácia eszményét jól kifejező ruházkodás pompája és kidolgozottsága nem volt vonzó az új társadalmi törekvések számára.
Macsók kedvence
Sok helyen egyébként ma is viselik férfiak a szoknyát: a Fidzsi-szigeteken sulunak hívják, Indiában mundunak, az Öböl menti országok arab férfijainak viselete, a hosszú ing, vagyis kandóra (más néven disdása) szintén hosszú ruhára emlékeztet. Mianmarban (Burma) és Bhutánban is van rá példa, sőt, az EU-ban is: Görögországban az elnöki díszőrség katonái, az evzonok is hagyományosan szoknyát viselnek. És persze ott van a skót kilt is.
