Csinos, farmerkabátos hölgy hívja fel magára a figyelmet a kávéházban, vagány, bő szárú nadrágban, szélfútta vörös hajjal, akinek gond nélkül elhinnénk, negyven-egynéhány éves, pedig szeptemberben múlt ötvenhét.
– Nem a kozmetikai ipar terméke vagyok, hanem a néha-néha kegyes sorsé. Mert amíg létezünk, bármi megtörténhet velünk, például kivirulhatunk, és új irányt vehet az életünk – magyarázza nevetve a tanítónő Flóra.
Búcsú az iskolától
Évtizedeken át törekedett arra, hogy a tanítványai játszva, jókedvűen tanuljanak meg írni, olvasni, számolni, és a tanulás ne nyűg, hanem örömforrás legyen számukra. Ez elég jól sikerült, hiszen még ma is látogatják azok a régi diákok, akik úgy vélik, Flóra érdeme, hogy kíváncsi, nyitott, szabad emberekké váltak. Egyikük tehetős üzletember lett, aki Spanyolországból hazatérve többektől hallotta, hogy kedvenc tanító nénije pocsékul érzi magát az új, rugalmatlan iskolaigazgató miatt, tehát azonnal felkereste Flórát, és javasolta, szeptembertől menjen vele meg a családjával Palma de Mallorcára, és legyen egy nyolcéves ikerpár nevelőnője.
– Az ajánlata a szabadságot jelentette, mégis megszakadt a szívem, amikor felmondtam, mert tudtam, ezentúl senki sem fogja megvédeni a kis tanítványaimat a túlterheléstől, mert azt csak én engedtem meg magamnak sokévi gyakorlattal a hátam mögött, hogy a szerintem felesleges témákat kihagyjam, és időt adjak az új ismeretek leülepedésére. Rengeteg vitám volt emiatt, az igazgatóm megkönnyebbült a távozásomtól. Persze a tanítványaim és a szülők megsirattak, a kollégáim sajnáltak, én pedig huszonkilenc évi tanítás után nekivágtam egy új életnek. Ötvenegy évesen.
Búcsú a tengertől
Három évet töltött Mallorcán. A sziget egyik legszebb településén élt a fiatal család, közel a tengerhez, a műemlékekhez, a piachoz, a fiúk iskolájához. A nagy házban önálló lakrésze volt Flórának saját kiskonyhával, kerttel, sok virággal, ráadásul jó fizetést kapott a számára izgalmas munkáért.
– Barnabás és Bálint kedves, elkényeztetett, de elhanyagolt gyerekek voltak. Az okos, rendes tanítványom fiatalon lett apa, rengeteget dolgozott a feleségével együtt, imádták a fiaikat, de idejük nem volt rájuk. Nőttek, mint gaz a kertben. Nem akarok én a spanyol iskolákról általános véleményt mondani, de azt elárulom, hogy az ikrek sulija olyan határtalan szabadságot adott a srácoknak, hogy csak szívós kitartással és végtelen türelemmel tudtam valamiféle tanulásra szoktatni őket. Közben spanyolul kezdtem tanulni egy közelünkben lakó, angolul is jól beszélő tanártól, mert rájöttem, kevés, ha csak magyarra tanítom az ikreket, hiszen korrepetálás nélkül minden tárgyból megbukhatnak. Szépen haladtam velük, velem pedig a spanyoltanárom, csakhogy ő udvarolgatni kezdett, amivel zavarba hozott, mert én már lezártam magamban a női életemet. Dario kitartó volt, ráébresztett, hogy nem vagyok öreglány, inkább jó nő, aki még nem talált megfelelő férfit. És igaz, nincs saját lányom vagy fiam, de van egy csomó hálás gyerekem: a tanítványaim. Nem állítom, hogy róla mintázták a hűség szobrát, de jó volt vele a szex, a tánc, a nevetés, mellette tanultam meg, nőnek lenni jó, bár szerelemről szó sem volt. Szerencsére! Mert amikor a „kenyéradó tanítványom” 2020-ban bejelentette, Brazíliába költözik a család, én nemcsak tőlük köszöntem el megrázkódtatás nélkül, hanem a spanyol kedvesemtől és a tengertől is. Jó lesz otthon, gondoltam, csakhogy akkor tört ki a pandémia.
