Szemetel az eső, de nem érdekli, kezében hozza csukott esernyőjét. Szeret esőben gyalogolni, mondja, jobban jönnek a gondolatok. És most már nagyon írná a Kitelepítés folytatását…
Gratulálok a könyve sikeréhez! Számított erre a meleg fogadtatásra Magyarországon?
Rácáfolt minden előzetes várakozásomra, hiszen ha valaki fellapozza ezt a regényt, művészkönyvnek látja. Töredékek vannak benne, amelyek meg vannak számozva, és a nyelve is inkább költői, első ránézésre prózaverses kötet hatását kelti. Érdemes hangosan olvasni, hullámozni kezd bennünk a nyelv. Arra is törekedtem, hogy bárhol nyissa ki az olvasó a regényt, szólítsa, érzelmileg sebezze meg. Sok ambícióm volt, de a legtöbbet a formán gondolkodtam. Amikor végre megleltem ezt a bibliaihoz hasonlót, megnyugodtam, és elkezdtem írni.
Kíváncsi vagyok, milyen lesz a visszhangja a román olvasók körében.
Nagy nyomás nehezedik rám, hogy elkészüljön a román fordítás. Elolvasta már a könyvet magyarul néhány kétnyelvű kritikus, és biztatókat posztoltak róla. Létezik párbeszéd a kisebbségi magyar irodalom és a román irodalom között, vannak nagyon jó fordítók, akik átültették román nyelvre Esterházy Péter, Nádas Péter, Dragomán György és Vida Gábor regényeit. Ráadásul ez a könyv közös történelmi tapasztalatunkról, 1956-ról beszél.
A regény önéletrajzi ihletésű, édesapja, Visky Ferenc református lelkész bebörtönzéséről és édesanyja, Visky Júlia, valamint hét gyermeke kitelepítéséről szól. A Duna-deltai kényszermunkatáborban eltöltött szörnyű négy és fél esztendőről mesél a legkisebb fiú szemüvegén keresztül. Mégis, mennyi benne a fikció?
Sokszor kénytelen voltam a fantáziámat használni, mert kevés információ volt a birtokomban, hiszen amikor apám Budapesten beleszeretett anyámba, Sollich Juliannába, még nem éltem, és arról se sokat tudhatok, ami a hat testvérem születése idején történt Erdélyben, hiszen én vagyok a legkisebb, a hetedik gyermek. Amúgy sem vagyunk beszédes család, a testvéreimet is hiába faggattam, keveset mondtak, és mindegyik másképp emlékezett a dolgokra. Töredékekből kellett összeraknom a fogság éveit…
Nem lehetett könnyű a borzalmakról vallani így, hogy belül van a történeten.
Akadtak nehéz pillanatok, mert ahogy kutattam, egyre jobban átéltem édesanyám szenvedéseit. Édesanyáméit, aki nem tudott románul, akinek hét gyereke volt, és belekerült a történelemnek ebbe a pusztító vákuumába, amiben légszomj kezdte gyötörni. Többször is elveszítette az erejét… Miután kiszabadultunk, és apánk is kijött a börtönből, anyám bevallotta, hogy neki nem a saját szenvedése volt a legelviselhetetlenebb, hanem az, hogy a gyerekeinek is szenvednie kell. Annyira megviselte, hogy nem tud megvédeni minket, hogy egyszer majdnem belehalt. Amikor azonban visszatért a klinikai halál állapotából, ezt is elfogadta. Az elfogadhatatlant elfogadni! Nincs ennél szörnyűbb. Márpedig a gyerekek szenvedése az isteni gondolat halála… Közben én is apa lettem, már unokáim vannak, elkezdtem figyelni ezeket a boldog kis szerzeteket körülöttem, és magamat láttam bennük. Hogy végtelen bizalommal tekintenek a világra, miközben hihetetlen finomsággal élnek meg mindent. Fájt, hatvan év távolából is.
Megijedtem, amikor a könyvet olvasva úgy tűnt, az édesanyja meghal. Mi lesz a hét gyerekkel…?
Szerencsére a szeretetükkel sikerült visszarántaniuk az életbe.
Ma is előttem van, ahogy biztatom: anya, tessék megszorítani a karomat! Mert ezt a gyakorlatot végeztettük vele, amikor már annyira gyenge volt a sok erejét meghaladó munkától, hogy nem tudott a kezével fogni.
Ma is itt érzem az érintését a csuklómon. Egyszer csak felnéztem, és hirtelen áttetszővé vált az arca. Akkor éreztem meg, hogy meghalt, elengedett engem ebben a gyöngeségben. Nényu, a pótanyánk elkezdte pofozni, és közben azt mondogatta: nem halhatsz meg, ezt verd ki a fejedből! Anyám azt írja az emlékirataiban, hogy neki az árulás pillanata az volt, amikor átadta magát a halálnak. Volt egy valóságos beszélgetése Istennel, aki azt mondta neki, menj vissza, nem fogadlak el. Megbüntette. Nem mennyországozunk, nincs itt a wellness ideje!
Ki volt Nényu, aki úgy követte önöket a lágerbe, hogy őt ki se telepítették?
Egy árvalány, aki a Székelyföldön kitört éhínség elől menekült hozzánk, Magyarkécre. A szüleim mondták neki, hogy nincs szükségük cselédre, de maradjon, amíg tetszik, viselkedjen családtagként. Ma már tudom, hogy Nényu megjelenése nem más volt, mint angyali üdvözlet. Márpedig ahol az angyali üdvözlet felbukkan a Bibliában, ott nagyon nehéz dolgok következnek. Nényu okos volt, megérezte, hogy anyámék
körül szorul a hurok, és velünk maradt, hogy segítsen. Ő jelentette számunkra a biztonságot a lágerben. Anyámat reggelenként elvitték kényszermunkára, ő meg elindult élelmet felkutatni a környékre. Segítettünk neki kukoricaszárat törni, és uszadékfát hoztunk a Duna árteréből, hogy befűthessünk a barakk kályhájába. Így is folyton fáztunk, de főleg éheztünk.
Mégis azt írja, hogy szabadok voltak.
Attól voltunk szabadok, hogy kialakítottuk a fogságban a szabadság rítusait. Az ember nem a lágerben vagy a börtönben él, épít magának egy alternatív valóságot. Éppen tegnap tanítottam ezt a diákjaimnak az egyetemen, hogy ilyenkor két testben, egy fogoly és egy szabad ember testében élünk. Édesanyám finomsága, zsenialitása és irántunk érzett szeretete nagyon sokszor le tudta győzni a folyamatos nélkülözést. Énekelt, mesélt nekünk, felolvasta a Szentírást, belehelyezte a történetünket egy nagy történetbe. Én gyerekként pontosan értettem, hogy Egyiptomban is fogságban volt az Isten népe, ott is dolgoztatták őket, ők is éheztek és várakoztak, mint mi, nincs különbség. Eltűnt az idő, az egyetlen velünk maradt szellemi táplálék, a Szentírás szavain éltünk. A megváltástörténet is egy szabadításról szól… Tudtuk, hogy jó helyen vagyunk. Ilyen történelmi helyzetben a láger és a börtön a szabadság szféráit jelentik, még ha iszonyatos szenvedések árán is. A szüleim úgy érezhették, a szabadság, az ellenállás oldalán maradtak, és ez óriási erőt kölcsönzött nekik.
