Minden család karácsonyának van egy titkos összetevője, ami nélkül nem ünnep az ünnep. 

Gyerekként a karácsonyfa maga a csoda, a tündérmesék kapuja, a megérdemelt jutalom a hosszú várakozás után. Néhány évtizede még nem léteztek villogó, hideg-meleg fények, csak a ma már retrónak számító, alul kapcsos égősor, mint egy-egy hatalmas, világító klipsz. A fát szenteste állították fel a szüleink (mi az ajtó előtt, vérmérsékletünknek megfele­lően csendben kapirgálva az ajtót vagy őrjöngve rángatva a kilincset), szó sem volt napokkal, hetekkel korábbi faállításról.
A műfenyő ritka volt, gyerekként nem találkoztam vele, helyette hatalmas, tűjét hamar hullató, ám nagyon finom illatú fák lettek a vendégeink arra a pár hétre. 

A mi állandóságunkat egy aranyszínben csillogó, zenélő gömb jelentette, a zsinórt meghúzva a Csendes éjt játszotta, és mióta az eszemet tudtam, ott volt valahol a gallyak alatt, megbízhatóan dolgozott, szalagos magnót meghazudtoló hangerővel. Természetesnek vettük, ahogy egy gyerek magától értetődőnek tartja mindennek az öröklétét: ami addigi élete tíz évében volt, az nyilván mindig is lesz. Húsleves, töltött káposzta, nagymama sütije és a zenélő gömb. A hiánya csak akkor tűnt fel, amikor kamaszként egyik évben nem szólalt meg. Ráléptünk, eltört, mondta apám, és bekapcsolta a magnót.

Aztán sok év után, amikor már én állítottam fel a fát szenteste, és a saját gyerekem örömét lestem a csillagszórók fényében, rájöttem, hogy valami hiányzik.
Addig kerestem a retró tárgyak piacán, míg rá nem találtam a gömbre, jó, csak a másolatára. Szóval a dallam újra hallatszik a fa alól, kicsit nyikorgósan, néha el-elakad, de a hagyomány folytatódik.

Békés, meghitt ünnepet kíván a szerkesztőség minden kedves olvasónak!