Nisse és Tomte, a skandináv fehérszakállú
A skandináv életérzés, nyugalom, az északon élők rutinná vált pihenése számos önsegítő életmódkönyv témája. A világ az elmúlt években felfigyelt rá, hogy a skandinávok a sötét, fagyos napokon is tudják, hogyan érezzék jól magukat, és a karácsonyhoz közeledve arról is többet olvasni, hogy ebben van segítségük: egy huncut manó. A dánok és a norvégok nissének hívják, csak egy kicsit másképp ejtik; a svédeknél tomte, a finneknél tonttu, de ugyanarról az alacsony, fehér szakállú, kerti törpére emlékeztető figuráról beszélünk, aki szürke, vörös vagy más, élénk színű, kúp alakú kalapot visel. Mindig is a skandináv folklór kitüntetett lénye volt, és ahogy egyre gyakrabban szerepelt különböző romantikus irodalmi művekben, a világ többi részén is népszerű lett. Andersen meséiben angolra goblinként fordították, a magyar verzióban manóként vagy koboldként szerepelt.
A nisse kifejezés valószínűleg az ónorvég niðsi szóból származik, ami annyit tesz: „kedves kis rokon”, a tomte és változatai azt jelentik, hogy „tanyasi ember”, illetve „tanyaőr”, mindkét lény hatvan-kilencven centiméter magas. A hagyomány szerint ezek a manók a tanyákon élnek, a házban vagy a pajtában, és ha jól bánnak velük, akkor titokban támogatják az ott lakókat. Megvédik a családot, az állatokat a gonosztól és a szerencsétlenségtől, besegítenek a munkába, de vigyázni kell velük, mert lobbanékonyak, különösen, ha megsértik őket, vagy ha lustaságot tapasztalnak. Ha egyszer bepipulnak, onnantól fogva folyamatosan borsot törnek gazdáik orra alá, tárgyakat lopnak, ha kell, fültövön vágják a gazdát, végső esetben akár a jószágokat is megcsonkítják. Aki ezt szeretné elkerülni, annak példás módon kell a házimunkát végeznie és az állatokkal bánnia, nem káromkodhat, nem bánhat durván a tanya lakóival, és kedveskednie kell a manónak.
A legfontosabb, kihagyhatatlan ajándék a karácsonyeste ünnepi tálkába kitett finom zabkása vagy tejberizs, a tetején egy szép darab vajjal. Aki ezt elfelejti, vagy a vajat alulra teszi, az a következő évben semmi jóra ne számítson! A manó bosszúja kifejezetten rémisztő is lehet, gondoljunk csak szegény Nils Holgerssonra, akit egy tomte varázsolt apróra, miután gonoszul bánt az állatokkal. Manapság a manók a skandináv karácsony legfontosabb szereplői. A nisse vagy tomte ilyenkor kap egy másik mitológiai lényt is társául; a julbockent, vagyis a kecskét, vagy egy disznót, és együtt osztják szét az ajándékokat.
Amerikában született – a csibész kobold
Eleinte az Amerikában, majd az Angliában élő kisgyerekes ismerősök közösségi médiás posztjaiban jelent meg a csintalan manó, aki advent idején a ház legkülönbözőbb pontjain tűnt fel, de ma már sok magyar családnál is rendszeres vendég az elf on the shelf, vagyis a manó a polcon. Nappal csak ül a helyén, ahol reggel hagyták, de éjszaka elszabadul, néha finomságot hoz, máskor előveszi a játékokat, a kiszórt lisztben hóangyalkázik, felmászik a szekrény tetejére, dudát tesz a vécéülőke alá. Éjszaka, amikor senki nem látja, életre kel, és egészen karácsonyig varázsol.
Ennek a manónak nincs évszázados népmesei múltja, sikerét egy jó üzleti érzékű családnak köszönheti. Az amerikai Carol Aebersold és lánya, Chanda Bell 2005-ben megírták a The Elf on the Shelf: A Christmas Tradition című képeskönyvet, amelyben egy verses karácsonyi mese elmagyarázta, honnan is tudja a Télapó, hogy melyik gyerek volt jó, és melyik rosszcsont. A titok nyitja a sok-sok manó, akik hálaadástól karácsony napjáig az otthonokban bujkálnak és figyelik a gyerekeket, majd megsúgják a Télapónak, ki hogy viselkedett. A gazdagon illusztrált, kemény borítós könyvet csinos dobozban árulták, benne egy manóval. A történet szerint a manó minden éjjel visszarepül az Északi-sarkra, hogy jelentsen a Télapónak a nap folyamán megesett jó és rossz cselekedetekről, és mielőtt a család felébredne, visszarepül és elrejtőzik, ezért találják meg minden reggel máshol. A könyv hátuljára a családoknak fel kell írniuk a manójuk nevét és az örökbe fogadás dátumát, ezzel teszik a manót képessé arra, hogy varázsoljon, vagyis hogy minden éjjel repüljön oda és vissza. A manót megfogni tilos, de lehet hozzá beszélni, és el lehet neki mondani, milyen ajándékra vágynak, ő pedig megsúgja ezt is a Télapónak.
Bár a legtöbb családban a manóval való foglalatosság egyszerűen jó móka, az adventi varázslat része, az elképzelést többen is támadták. Először is azt, hogy tulajdonképpen egy komoly marketingstratégiával megtámogatott termékről beszélünk, amelynek nincsenek sem hagyományai, sem fejlesztő értéke. A másik problémára kis idő elteltével derült fény, amikor néhány szülő arról számolt be, hogy a gyereke retteg éjszaka, amiért egy lény garázdálkodik a házban, illetve szorong nappal, mert tudja, hogy árgus szemmel figyelik. A pszichológusok azt hangsúlyozták, hogy nem szerencsés, ha egy kisgyerek megszokja, hogy állandóan kémkednek utána, és az is veszélyes hosszú távon, ha a jó viselkedés egyenlő az ajándékokkal. A manó támogatói szerint a figura arra bátorítja a kicsiket, hogy viselkedjenek jól, és legyenek kedvesek másokkal.
