„Már adventkor megkezdjük az ajándékozást” – Beszélgetés Auksz Éva és Őze Áron színészházaspárral

Áron egy fiókos adventi naptárral érkezik az interjúra, Éva már tud róla. Miközben beszélgetünk, arra gondolok, milyen kár, hogy a kedves olvasó nem hallhatja a hangsúlyokat, a nevetéseket, nem érezheti a csendeket. Maradnak a szavak, de azok is elég meggyőzők.

Tizennégy éve éltek együtt, de már jóval korábban ismertétek egymást. Áron, emlékszel pontosan, hogyan ismerted meg Évát?

Őze Áron: Azt nem lehet elfelejteni. Együtt játszottunk a volt Nemzetiben, ami most Pesti Magyar Színház, és szerepeltünk is ugyanabban az előadásban, de nem volt közös jelenetünk. Ez Füst Milán Negyedik Henrik király című darabja volt a Várszínházban, Iglódi István rendezte, aki egyébként mindkettőnknek mestere, nekem osztályfőnököm is volt a főiskolán. Én az ifjú Henriket játszottam, Éva pedig egy udvarba érkező fiatal lányt. Az rögtön feltűnt, hogy milyen gyönyörű. Ő a táncos világból érkezett, énekelt és táncolt, úgyhogy bár a nőisége megfogott, azt láttam, hogy prózában még nagyon gyakorlatlan. De napsugaras jelenség volt mindig is. Van neki egy sajátos kacagása, ami kezdetben bizonyos értelemben irritált. Amikor beléptem a színházba, és a büfétől egészen a portáig hallottam ezt a kacagást, azt morogtam magamban, hogy kérem szépen, ez a Nemzeti Színház, egy prózai színház, ki ez a gerle, aki itt turbékol? 

Most is tud ekkorákat nevetni?

Ő. Á.: Hogyne! Kacag most is. De most már szeretjük ezt hallani, a nagyobbik és a kisebbik közös fiunk is. Ő a mi királynőnk. Csak most már nem kérem rajta számon a prózai színház presztízsét. Ez most már az otthon derűjének szól.

Auksz Éva: Ennyire nem volt vészes a helyzet szerintem. Áron cicatalpúnak tartott engem, és magában azt kérdezgette, mit keresek én a prózai színházban, én pedig egy gőgös, elkényeztetett ficsúrt láttam benne. 

Az ilyen határozott véleményekből könnyen szövődik más…

A. É.: Nálunk is ez történt. Elkezdtünk beszélgetni, és szép lassan megismertük egymást. Kiderült, hogy nem is olyan gőgös, én pedig nem is vagyok olyan cicatalpú. Nyilván ez a műfajnak is szólt, amiből jöttem. 

Ő. Á.: Olyanok voltunk, mint az óvodában. Én húzgáltam a haját, ő meg a bokámat rugdosta. 

Meg mernék esküdni, hogy titokban jól szórakoztatok.

Ő. Á.: Teljes mértékben!

A. É.: Igen. Ezt az egészet sosem vettük komolyan, nem utáltuk egymást soha.

Sokat nevettek most is?

Ő. Á.: Igen, magunkon is tudunk, és kell is nevetni, de egymáson is. Kíméletlenek vagyunk egymással szemben, ez nagyon fontos dolog.
A kapcsolatunkat az első perctől kezdve a néha kegyetlen őszinteség jellemezte. Nemcsak szakmailag, hanem emberileg is rendkívül őszinték vagyunk egymáshoz. Amikor elkezdtük a közös életünket, a legfontosabb dolog az volt, hogy Éva első gyermeke, az akkor hatéves Hunor számára mindez a legkisebb sérüléssel mehessen végbe. Ehhez kifejezetten kellett az őszinteség. És ez meg is maradt. Ebben a kapcsolatban mind a ketten teljes mértékben merünk önmagunk lenni. Ez igazi kincs.

Ez huszonéves korotokban vajon ­összejöhetett volna?

Ő. Á.: Nem. Szerintem jókor, jó időben találkoztunk, mind a ketten megjártuk a hadak útját, mindenféle értelemben. Én amúgy is későn érő típus vagyok, már bőven felnőtt, érett fejjel lett családom, de egy percig sem bánom, hogy ilyen későn történt mindez. Egyrészt azt gondolom, mi most már együtt maradunk, és ez jó érzés, másrészt tényleg sok tapasztalatot hoztunk ebbe a kapcsolatba, és ez erősen jelen is van benne. Az én életemben nem volt klasszikus családkép, engem nők neveltek fel. Az érzéseimben először nem is az fogalmazódott meg, hogy családot, hanem hogy gyereket szeretnék. Ezt végig sem gondoltam. A kép végül Évával lett teljes.

A. É.: A legtöbbet ez adja a kapcsolatunknak. Érett korban találkoztunk, már mindenen túl voltunk. Ha az ember így találkozik valami igazzal, akkor másképp vigyáz rá. Jó érzés tudni, hogy mi már igazán nem fogunk megváltozni. Nyilván alakítgatjuk egymást, de alapvetően már ilyenek maradunk. Jó, hogy így alakult. 

Hogyhogy csak most házasodtatok össze, és mit jelent számotokra ez a házasság?

Ő. Á.: A házasságunk pontosan úgy történt meg, ahogyan mi szerettük volna. Ilyenről álmodtunk, rólunk szólt az esküvő, úgyhogy elmondhatjuk, hogy azon kevesek közé tartozunk, akik jól érezték magukat az esküvőjükön. Ebben az életkorban már nincs az a megfelelési kényszer, nincsenek olyan elvárások. A rokonság, a barátaink ismernek minket, és elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk. Nagyon szép nappá kerekedett az esküvőnk, de igazából nem oszt, nem szoroz, én semmi változást nem érzek. Inkább az esküvőnek, annak a napnak az emlékét viszem tovább. Sűrű volt ez a nyár, kalandos volt a szervezés, de ez is azt bizonyítja, hogy jól működő páros vagyunk, mert a legsűrűbb időben is, ha együtt csinálunk valamit, az általában sikerül. Hogy ez csak most történt meg, abban benne van az is, hogy nekem már nem élnek a szüleim. Édesapámat elvesztettem ’84-ben, édesanyámat pedig a Covid-járvány második hullámában. Éva szülei viszont élnek. Nekem fontos volt, hogy igenis Éva apukája hozza őt az oltár elé, tőle vegyem át a Jóisten színe előtt. Ezt a mamája is átélhette. És ott voltak a fiúk is, Éva tanúja Hunor volt, közös fiunk, Nimród pedig, mint egy kis apród, hozta a gyűrűt, úgyhogy mindenkinek megvolt a szerepe. 

Fontosak nektek az ünnepek? Jól megy nektek az ünneplés?

Ő. Á.: Igen, szerintem jól tudunk ünnepelni.  Szép helyen lakunk, a Naphegyen található otthonunk az egész rokonság szemében igazi családi bázis. Sok minden történik a kertünkben, vannak hagyományaink, jó családi életet élhetünk együtt. 

A. É.: Nálunk karácsony közeledtével már a készülődés is nagy szerepet kap. Van egy kedves, mézeskalácsot készítő asszony, az ő alkotásaival mi már adventkor megkezdjük az ajándékozást. Nálunk az ünnep nem csak a szentestéről szól, talán a készülődést még jobban szeretjük. Van egy közös karácsonyi műsorunk, Csík János A fény felé című előadása, amelyet a következő hetekben négy alkalommal is előadunk. Ez is a várakozás része. 

A családotok belső életét befolyásolja, hogy színházból jöttök? Úgy is kérdezhetem, hogy otthon szeretitek a drámát?

Ő. Á.: Nem, nem. Olaszos család vagyunk, de ez az őszinteségben nyilvánul meg. Nincs tányértörés, kiabálás, ritka a hangos szó. Mi mindent kiélünk az őszinteségben. Ez a mi megoldókulcsunk. Nem mondom, hogy nem szakmázunk otthon, de a családi életünk nem erről szól. Most a dunaújvárosi színházat igazgatom, és mindennap ingázom. Ötven percet autózom oda-vissza és ez éppen elég arra, hogy le tudjam rakni, illetve fel tudjam venni a szakmát.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .