Aznap reggel úgy keltem, ahogy mondani szokás, mint akin átment az úthenger. Mint annyiszor, megint a cinkék mentettek meg. A meggyfa kopasz ágai és az orgonabokrok között viriboltak, akkora életkedvet árasztva maguk körül, hogy lehetetlen letargikusnak maradni. A cinkék támogatásával így indultam neki a napnak, a városnak. 

Becsapódik mögöttem a kertkapu, bújok át a korlát alatt a hév peronjára. Épp hogy szerencsésen átérek, s ekkor a peronon messziről üdvözölve, egy régi ismerős mosolyával szinte lerohan Olgi. Hogy Olgi, azt onnan tudom, hogy ő mondta. Csillog a szeme, fél vállán viseltes hátizsák, rajta farmer, tornacipő. De a szeme csillog, és az arcán örömteli felismerés, hogy újra láthat. 

– Ó, de régen találkoztunk, hogy van? Maga is mindig ilyen mosolygós, de jó ezt látni! És milyen jól néz ki! Mondtam a múltkor, hogy szerencsés alkat, anyám volt ilyen, ehetett akármennyit, nem fogott rajta! Maga szeret enni?

– Szeretek…

– Az jó. Van egy gyomorbajos ismerősöm, kész katasztrófa. Olyan savanyú, mint a citrom. De mi újság maguknál? 

– Köszönöm, megvagyunk… 

Olgi vesz egy lélegzetet, most halkabb, de mosolyog.

– Jaj, engem ne kérdezzen! A véremmel van baj. A fehérvérsejtek fölfalják a vörösvérsejteket… Fogytam vagy tíz kilót, gyenge vagyok, mint a harmat. Mondta is a főnök, „Olgi, addig ne dolgozz, míg nincsenek meg a leletek”. Tudja, ott dolgozok a piacon, szerencsére ennivalóra nincs gondom, a Zoli összerakja nekem: „Olgi, tudsz főzni, van itt minden, krumpli, répa, hagyma, káposzta, vigyél, amit akarsz!” Még almát is adott…

– A Zoli a külső soron nagyon rendes… 

– Dehogy! Én hátul vagyok a kukásoknál, a Zoli egy másik… Jóba’ van az árusokkal, ad az mindenből…
Jószívű. De maga, maga hogy van?! A gyerekek…? 

– Köszönöm, megvannak…