Emlékeztetőül álljon itt egy részlet a korábbi cikkből, azaz abból, ahogyan Jutka élete elindult: 

„…Kilencévesen szöktem meg először az intézetből. Az otthonbéli egyenruhámban mentem, mert másom nem volt. Úgy tízévesen az egyik szökés alkalmával vettem a bátorságot, és meglátogattam anyámat. Hároméves korom óta nem láttam. Tudtam, melyik iskolában tanít, odamentem. A pedagógusok néztek rám értetlenül, merthogy ők úgy értesültek a tanárnőtől, hogy nincsen neki egy szál gyereke sem. Azért csak odahívták. Az anyám rám nézett, aztán azt mondta mindenki előtt: »Ha azért jöttél, hogy lealjasíts, akkor az nem fog sikerülni. Soha többé nem kellesz!«

Tizenkét évesen írtam a Budapesti Rendőrfőkapitányságnak, hogy keressék meg az apámat – akit szintén hároméves korom óta nem láttam –, mert intézeti gyerek vagyok, ahonnan rendszeresen megszököm, mert bántanak a társaim, és nem akarok mást, csak egy családba bekerülni. Pár hónap múlva megjelent az apám az intézetben. Azt mondta, ő főmérnök, és szeret engem. Onnantól kezdve az ő lakására mentem, amikor megszöktem. Nem volt persze főmérnök, hanem kazánfűtő-­segédmunkás, és alkoholista, de úgy voltam vele, hogy legalább tető van a fejem felett, a rendőrök egyelőre nem találnak rám, és apám talán ad nekem egy tányér ételt. Tizennégy éves koromban egyszer, amikor megint hozzá szöktem, a szokottnál is részegebb volt. Betessékelt a szobába, bezárta az ajtót, nagyon megvert, megerőszakolt… Akkor mentem vissza életemben először önként az intézetbe. Soha többet nem szöktem meg. Megtörtént a feljelentés, apámat letartóztatták. A bíróságon ott volt anyám is. Amikor kijöttünk a tárgyalóteremből, azt mondta: »Soha többé nem akarlak látni.«”

IJEDTSÉG, NEVETÉS, DÜH

A sok kérdésre válaszolva tehát: íme Jutka most, 2023 karácsonya előtt. 

Jövőre hetvenéves lesz. A négy munkahelye megvan még. Most a nyolcadik kerületi, szeles bérházban állunk, ez az egyik. Heti négyszer húzza ki itt a kukákat, keddenként hajnali negyed ötkor, hogy a „szelektíveseket” elérje, a kommunálisakat elég reggel hatkor megcsinálnia a többi napon. Heti kétszer seperni kell, egyszer lemosni az egész lépcsőházat, háromhavonta elvégezni a „teljes generált”. Hetente kétszer megy irodát takarítani, szintén hetente kétszer egy másik közösségi teret, szombat-vasárnap egy harmadik helyet. 

Most az utcát söpri épp nagy lendülettel a ház előtti szakaszon. Telefon. Megáll, a söprűt gondosan a málló falnak dönti. Gond van, bejelentés érkezett, hogy az utca nincsen rendesen lesöpörve. Az arcán sorban ezek futnak át: ijedtség, nevetés, düh. Ezeket már mind megszokta, akkor is, ha a kiszolgáltatottságot megszokni sosem lehet. Megtanult kiállni magáért. Persze csak egy pontig, mert arra a kicsit több mint negyvenötezer forintra, amit itt havonta kap, igen nagy szüksége van. A lakbér és a rezsi az apró szociális garzonra, amit két és fél éve az Utcáról Lakásba! Egyesület szerzett neki, alig húszezer forinttal kevesebb, mint az összes munkájából származó bevétele. Ezen mosolyog. Mondja, ha nem lennének segítői A Város Mindenkié csoporttól, maradna megint az utca. 

Nem olyan rég meg kórházba került. Elesett a lépcsőn, eszméletvesztés, fejsérülés, beszűrődések. Négy napig feküdt benn, rettenetesen félt akkor, mi lesz vele, és főleg mi lesz a munkáival. Sóhajt. Hogy munka nélkül neki az életre nincs esélye semmi, pedig az ereje fogy, a csontjai gyöngülnek, a szeme romlik. 

Aztán el is felejti a félelmet gyorsan, vagy legyőzi – régi harc ez már kettejük között. Mosolyogva mondja, hogy még alig hűlt ki a kórházi ágya, már ment is a Práter utcába helyettesíteni napi tizenkét órában, két hétig, szünnap nélkül. Hajnal fél ötre járt, akkor hozzák ott a kenyeret. A Práter utcai menhely nappali melegedőjében önkénteskedik, ételt oszt például hajléktalan embereknek, olyanoknak, akikhez hasonló ő is volt, sőt, hasonló most is. Megjegyzi, hogy valójában mind hasonlók vagyunk egymáshoz, csak a világ lát különbséget. 

Mikor a söpréssel végzett, hazamegyünk. Haza hozzá, a tizenharmadik kerületi picike, galériás garzonba, ahol akkor jártam utoljára, amikor beköltözött, amikor először írtam róla. Minden olyan tiszta, takaros, mint akkor volt, csak még több a virág. Egy macska ül a sarokban. Ő is azóta lett, meghalt az idős gazdája, hát befogadta Jutka, hogy ne maradjon árván. Tudja, hogy árván maradni fáj. Még mielőtt leülnék, kávéval kínál, az asztalkán egy tál sütemény. 

Azt a két évvel ezelőtti cikket így fejeztem be, az ő szavaival: 

„– Most kezdem elhinni, hogy ez igaz… Egy igazi lakás, egy igazi házban… Víz, villany, fürdő. De legfőképp csend. Nyugalom. Biztonság… Hát ennyi kell az élethez. Csak ennyi kellett volna nekem is. Hatvan éven át vágyakoztam erre. Hatvanhét év!

Körbenéz. Elmosolyodik.

– Szeretnék majd ide egy olyan kis hosszúkás szőnyeget. Meg új terítőket, hogy ne olyan összevissza csiricsáré legyen, hanem igazi garnitúra. Apránként, de meglesz minden. Ugye…?”

„FOGTUK EGYMÁS KEZÉT”

Miután az írás megjelent, jöttek az üzenetek az olvasóktól. Hogy van itt pár szép kis terítő, hosszúkás szőnyeg, ágynemű, kabát… Örült is Jutka, alig hitte.
De nem is ez volt a legnagyobb csoda. Nem a tárgyak. 

– A szeretet – mondja. Hosszan a szemembe néz, és csak bólint, többször. Folynak a könnyei. – Emlékszem, a Marcsi jött először. Egy tünemény nő. Van az a rácsos kapu a folyosó végén, oda kimentem elé, és ő már ott megölelt. Könnyes volt a szeme, pedig még nem látott előtte soha. Sosem felejtem el. Hogy ebből mennyi erőt merítettem, és merítek azóta is, sokan elképzelni sem tudják. Mert egy hajléktalant megölelni csoda. Leginkább elfordítják a fejüket az emberek. Nem tudom, mi van bennük. Félelem talán? Vagy valami megmagyarázhatatlan undor… Ebbe a lakásba előtte idegen, aki nem valamilyen civil volt, például hajléktalanokat segítő szervezethez tartozott, senki nem jött be. Nem akart. Talán egértől, kosztól, betegségtől féltek, nem tudom. Pedig itt ezek mind nincsenek. Idegenektől én sokkal több rosszat kaptam a hajléktalanságom alatt, mint jót. Ezek az idegen nők a cikk után bejöttek, ettek a süteményemből, ittak a teámból. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy amit hoztak, az nem jött nagyon jól. De nekem nem ez volt a fontos. Az volt a fontos, hogy leültünk egymás mellé az ágyra, fogtuk egymás kezét, úgy beszélgettünk. – Már egy levegővel mesél, kavarog a szemében az elmúlt sok év. – Szeretem én ezt a lakást. Boldog voltam az első pillanattól, hogy van egy igazi otthonom, annyi év, sőt, egy egész otthon nélküli élet után. De éktelen nehéz volt a magány. Pedig nem a falak voltak hidegek, hanem ez itt. – A mellkasára simítja a tenyerét.
– És onnantól kezdve, hogy eljöttek hozzám ezek az emberek, fölmelegedett a szívem. Igazi Teréz anyák. 

Aztán vége lett. Pár hónappal később ellopták a telefonját, és vele ezeket a Teréz anyákat is. Minden telefonszám, kontakt odaveszett. Majdnem három hónap telt el, amíg kapott valakitől egy másik telefont, de az már néma volt, akárcsak előtte ez a lakás.

– Én úgy szégyelltem magam – mondja, és a tenyerébe fogja az arcát. – Mennyit gondoltam arra, hogy biztos azt hiszik, valami hálátlan kutya vagyok, aki egyszer csak eltűnik, mint a kámfor! Pedig ők voltak akkor nekem a minden. Mindennap hiányoztak.