Egykor Bartha Levente barátom mondta, hogy „jobb adni, mint kapni”, aki ökölvívóként pontosan tudta, miről beszél. De nemcsak a küzdősportokkal foglalkozók, hanem mindenki megtapasztalhatja, hogy amikor sikerül jószívűnek, nagylelkűnek, önzetlennek lennie, azután sokkal jobban érzi magát. A dolog annyira hétköznapi és természetes, hogy mindenképpen magyarázatra szorul. Vajon miért esik olyan jól jónak lenni egy olyan világban, amikor a szűkös(nek vélt) erőforrásokért ádáz küzdelem folyik, amikor „ember embernek farkasa”? 

Ez a kérdés nem hagyta nyugodni a modern pszichológia szülőatyját, Sigmund Freudot sem, aki Ferenczi Sándornak címzett egyik levelében a következőket írja: „Amikor azt kérdezem magamtól, miért viselkedtem mindig becsületesen, készen arra, hogy segítsek másokon, és kedves legyek, akivel csak lehetséges… nincs rá válaszom… Hogy miért kell nekem – és mellesleg hat felnőtt gyermekemnek is – jóindulatú és tisztességes emberi lénynek lennem, az teljesen érthetetlen számomra.”

Tartósan jó lelkiállapot

– Ez egy küldetés – mondja Somogyi Emese, a magyar Katolikus Karitász nagykovácsi csoportjának vezetője, aki főállásban szobrászművész. – Nem én választottam, hanem meghívást kaptam rá. Habár olykor egész embert kíván az önkéntesség, azért marad mellette időm a munkámra, ami nem mellesleg a hobbim is, és még félállásban tanítok egy katolikus gimnáziumban, amit szintén nagyon szeretek. 

Itt olyanok dolgoznak, akik az idejüket, az energiájukat – és olykor a pénzüket is – arra szánják, hogy segítsenek másoknak. Tevékenységük szerteágazó, szerepel benne a tavaszi és őszi ruhagyűjtés; sok programot szerveznek idős és beteg embereknek. Mikuláskor és nagyböjtben a plébániai hívektől tartós élelmiszert gyűjtenek és élelmiszercsomagot állítanak össze a rászoruló családoknak. ­Karácsonykor csaknem száz idősnek visznek kis szeretetcsomagot, amelybe teát, süteményt, szaloncukrot készítenek össze számukra. Emese 2009-ben, harminchat évesen, háromgyerekes édesanyaként csatlakozott a helyi szervezethez, amelynek 2016-ban lett a vezetője. Hogy miért? 

– Mert nagyon szeretek adni, időt, energiát. Szeretek problémákat megoldani, emberek, családok mellé odaállni és segíteni. Egy kis megpihenést nyújtani a sok gond közepette, ez az, ami engem motivál. A Jóistentől kaptam meghívást erre a feladatra, csak egy eszköz vagyok az ő kezében, nem az én érdemem, ha sikeres a segítségnyújtás. Annak örülök, hogy kapocs lehetek, nekem nem is kell más. Ha kapok egy mosolyt, egy megkönnyebbült sóhajt, attól már jól érzem magam.

Emese munkáját tehát vatikáni valutában fizetik: „Isten fizesse meg!”, aki, úgy tűnik, meg is fizeti. Mert a jó érzés, ami a jót cselekvő embert eltölti, nagyon is természetes. Ami Freud számára még kérdéses volt, azt a modern pszichológia már jól érti. 

– A jó cselekedet után azért érezzük jól magunkat, mert az önmegvalósításnál fontosabb az önmeghaladás – mondja Jung Csilla klinikai szakpszichológus, logoterapeuta. (A logoterápiás­ irányzat azt veszi alapul, hogy az ember akkor teljesedhet ki, ha megtalálja élete értelmét – a szerk.) – Tévedés azt gondolni, hogy azzal valósítom meg legjobban önmagamat, ha minden erőmmel arra koncentrálok. Azok az emberek, akikre úgy gondolunk, hogy kiteljesedett az életük, általában mind kifelé éltek, másokért tettek jelentős dolgokat. Az önmegvalósítás pontosan a másoknak szentelt élet által történhet meg. Amikor jót teszünk, akkor éppen azzal tartunk a kiteljesedés felé, hogy meghaladjuk önmagunkat, és valaki vagy valami más felé fordulunk. Ilyenkor a legjobb énünket élhetjük meg, azt, akire a leginkább örömmel tudunk ránézni. Egy önzetlen jó cselekedetben az ember a saját maga példaképe lesz, mert olyasmit lát magából, amire felnézhet, és amire példaként tekinthet, ez pedig visszahat az énképére. 

Dr. Boglarka Hadinger neves osztrák pszichológus egyenesen arról beszél, hogy az egyik legmélyebbről fakadó alapszükségletünk az, hogy jó emberré váljunk. Másként tekint ugyanis magára az, aki felismeri, hogy megvan benne a képesség a jóra, hogy képes olyanná válni, amilyenné szeretne, de amire a rohanó hétköznapok, valamilyen feszültség, szorongás vagy nehéz élethelyzet miatt nem mindig van lehetősége.

– Az önzetlenség vagy altruizmus olyanfajta segítségnyújtás, amiből nekem semmilyen előnyöm nem származik azonkívül, amit lelkileg átélek, de ez sem cél, hanem következmény – mondja Jung Csilla. 

Kutatások bizonyították, hogy azoknak az embereknek, akik önzetlenül képesek segíteni, és a segítségnyújtásuk személyes, jobb lesz az immunállapota, azaz immunrendszerük aktiválódik. Egy kísérletben az alanyok csak nézték a jó cselekedeteket, és az immunállapotuk akkor is javult. Ez azt jelenti, hogy ha valaki személyes szeretettel cselekszik, az jó hatással van nemcsak arra, akivel teszi, hanem magára is. 

– Az altruizmus erősíti az emberi kapcsolatokat – folytatja a klinikai szakpszichológus. – Ugyanis a segítségnyújtás vagy ajándékozás címzettjének erősödik az az érzése, hogy méltó a szeretetre. Ilyenkor, ünnepek közeledtével az ember nagyon sokáig lehet abban az állapotban, hogy folyamatosan másra gondol, hogy mit szeretne adni a szüleinek, a gyerekeinek, a gyerekei tanítóinak, edzőinek, vagy bárkinek, aki benne van a szívében, tehát jó hosszan megfeledkezhet magáról. Ez pedig nagyon egészséges, mert amikor teljesen odaszentelődöm valaminek, akkor egészen biztosan értéket hozok létre, ami másokat és engem is épít. Az önmagunkról való megfeledkezés állapota tartósan jó lelkiállapot. 

Az önfeláldozás minősített esetei

„Ha adsz, úgy adj, hogy már fájjon.” Ez a mondás Kalkuttai Teréz anyától származik, de sietünk leszögezni, hogy nem a mazochizmus dicséretéről szól, hanem az önzetlenség egy megkülönböztetett formájáról. 

– Nem mindegy az, hogy általános szeretet tölt el, vagy konkrétan szeretem azt az embert, aki előttem áll. A két dolog nem ugyanaz – mondja a pszichológus. – Amikor rámosolygunk a pénztárosnőre, a buszsofőrre és mindenkire, akire lehet, nem őket szeretjük személy szerint, hiszen nem is ismerjük őket. Ilyenkor általános szeretet van bennünk, abból adunk, amiből nekünk is sok van, mondhatjuk úgy is, hogy a fölöslegünkből. Ez is értékes, és okozhat örömet másnak, de az adakozó ilyenkor nem éli meg az önmeghaladást, hogy valamire neki is szüksége lenne, mégis odaajándékozza. A szeretet finomhangolása az, amikor fáradságosan megpróbálunk úgy szeretni valakit, ahogyan ő szeretve érzi magát. Ez nem feltétlenül jön spontán, természetes módon, ebbe időt, energiát, esetleg pénzt is kell fektetni, amit saját magunktól veszünk el. Tehát nem a fölöslegünkből adunk, hanem abból, amiből nekünk is hiányunk van. 

Az altruista cselekedetek legextrémebb formája az, amikor valaki akár az életét is kockára teszi, vagy a biztos halált választja egy vadidegenért, tehát nem a családja (a törzse, klánja stb.) tagjáért. Így tett Maximilian Kolbe minorita szerzetes, amikor 1941-ben Auschwitzban önként vállalta a halált egy kétgyermekes családapa, Franciszek Gajowniczek helyett, miután egy szökést követően a táborparancsnok elrendelte a barakk lakóinak megtizedelését. De hogyan lesz valaki képes ekkora önfeláldozásra? A kérdés a pszichológia tudományát sem hagyta nyugodni. 

– A logoterápia ezt úgy magyarázza – mondja Jung Csilla –, hogy van olyan pillanat, amikor annyira erős az értelem felismerése, hogy mi a helyes cselekedet, hogy az ember már nem hezitál. Alapvetően ugyanis hezitálunk. Az élethelyzeteink kilencvenöt százalékát döntéshelyzetként éljük meg, amikor mérlegelünk. Hogy ilyenkor ki mit dönt, az az egyéni lelkiismeretén múlik. 

– Amire nem biztos, hogy hallgatni is fog, mert dönthet akár a lelkiismerete ellen is, amit aztán ­lehet, hogy egész életén át bánni fog. De Viktor Frankl (a logoterápia szülőatyja) szerint vannak olyan helyzetek, amikor annyira egyértelmű és erős az értelem hívása, hogy már nem mérlegelünk, hanem cselekszünk.