Lami Juli: Nincs valami sós?

Én mindig akkor tudom, hogy a karácsonyi szezon elérte a csúcspontját a családunkban, amikor először hangzik el a kérdés: „Nincs valami sós?” És akárhogy fogadkozunk is, hogy jövőre másképp lesz, minden évben túl sok édes finomság készül, amiket nem igazán tudunk semlegesíteni sós sütemények híján. Karácsony másnapján hagyományos módon futni megyek a testvéremmel, lehetőleg valami szebb helyre. ­Ehhez annyira ragaszkodunk, hogy egyik évben a nővérem érezte, hogy kezd eluralkodni rajta a betegség, de azért még eljött futni, és csak utána lázasodott be. Ugyancsak a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolható családi szokás nálunk az úgynevezett svédülés. Ennek lényege, hogy napközben leheveredünk a kanapéra pokrócba burkolózva, és nem foglalkozunk az állítólagos kötelezettségekkel. A tevékenység onnan kapta a nevét, hogy egyik évben valamelyikünk elolvasott egy könyvet a skandináv lazulásról, és így foglalta össze a lényegét. Szintén minden karácsonykor elhangzik egy családi szállóige, miszerint anyukám csak „saját felelősségre” készíthet pogácsát, mert az rengeteg idegességgel járt az elmúlt években, évtizedekben. Ő pedig vállalja a felelősséget. Mert a pogácsája nélkül – mindnyájan tudjuk – hiányérzetünk lenne. Hiszen ez az egyetlen „sós”.

Koronczay Lilla: A mézeskalács ház

Nem vagyok egy virtigli konyhatündér, a családom nem is várja el tőlem, hogy az ünnep közeledtén pont a süteménysütésben jeleskedjem, éppen ezért tűnt tét nélküli, jópofa kísérletnek, amikor egyik évben már felnőtt lányommal nekiláttunk mézeskalács házikót fabrikálni. Kicsit megkésve, az ünnep délutánján láttunk hozzá. Először meggyúrtuk a tésztát, amelynek receptjét természetesen a legjobb helyről (Lajos Mari) szereztem be, gyúrtuk, gyúrtuk, még egy kis méz, még egy kis liszt (nem tudom, mit szúrhattunk el, semmi pénzért nem akart összeállni), míg végül lapokra szaggattuk, és zutty,­ be a sütőbe. Láss csodát, a lapok egyben maradtak, s csak arra vártak, hogy cukros tojásfehérjével kidíszítsük őket. Az összeállításuk azonban kifogott rajtunk, kénytelenek voltunk a férjem és a fiam segítségét kérni. Morgolódva bár, de eldobták a szerszámokat, amelyekkel éppen a fát igyekeztek beleapplikálni a tartójába, és ők is beálltak házat építeni. Immár négyen igyekeztünk kilógó nyelvvel csodát formázni, ám a szerkezetkész műre még két órát kellett várni. Már ragadt a konyha padlója a cukros tojásfehérjétől, a fenyőfa a nappaliban várt feldíszítetlenül, és mi még mindig alkottunk. Végül elkészült a mű, egész pofás lett, megilletődve bámultuk, még egy házőrzőt is formáztunk az ajtó elé, biztos, ami biztos, amikor megreccsent valami. A tésztafalakon repedés futott végig, és a kis ház rogyadozni kezdett. A méz adta fel, vagy a liszt? Mindenesetre az épület térdre esett. Jött a gyufaszál támaszték, a csavarok, de semmi nem segített. Este tízkor ott álltunk alkotásunk romjai felett, kétségbeesve, akár egy hajléktalanná vált család. Aznap este így érkezett meg hozzánk a Jézuska. Mondanom se kell, azóta is minden karácsony délutánján a mézeskalács ház újrasütése a legkedvesebb szórakozásunk. És képzeljék, egyre tökéletesebb!

Horváth Cecília: A hagyomány

„És lőn azokban a napokban, Augustus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék…” Ez a mondat, mint ahogy az ezt követők is Lukács evangéliumából, kiskorom óta a nagypapám hangján szólal meg a fejemben. A mi karácsonyaink legszebb része ugyanis mindig az volt, amikor lekapcsoltuk a villanyt, meggyújtottuk a gyertyákat a fán, ő pedig a fotelben a kis lámpa fénye mellett, elegáns fekete szmokingjában felolvasta ezt a részt a Bibliá­ból. A végére általában könnyezve öleltük meg egymást a meghatottságtól, hogy milyen jó is szeretetben élni, és, ahogy az évek teltek, azért is, mert hiányzott nekünk, aki már nem lehetett velünk. Amikor Nagypapa is átköltözött a másvilágra, a hagyományt apukám folytatta, és most már néhány mondatot az ő hangján hallok, így az idézet végét is, melynél aligha találni szebb karácsonyi üzenetet: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” 

Jónap Rita:  A gyártósor

Rajongok a karácsonyért, minden pillanatáért. Még a takarítást is szeretem, mert az már az ünnepi takarítás; a sütés meg egyébként is az egyik kedvenc foglalatosságom, és novembertől már visszaszámolok, hogy mikor kezdhetem végre. A nagy családunkban minden nő konyhatündér, fantasztikus csodákat kóstolhatunk mindenhol, és én is büszkén kínálom a saját tortáimat, bonbonjaimat, a legfontosabb sütemény mégis a legegyszerűbb kókuszgolyó. Karácsony délelőttjén készül, én begyúrom, a gyerekeim sorba ülnek az asztalhoz, és nekilátnak. A nagyobb fiam kivesz egy kanálnyit a masszából, kilapítja, a lányom beleteszi a meggyet, és golyóbist formál belőle, a kisebbik fiam meghempergeti kókuszreszelékben. Amikor kezdtük, a lányom még hercegnőruhában ült az etetőszékben, de az évek elröppentek, a fiúk már rég sokkal nagyobbak, mint mi. Évről évre felmerül, hogy változtatni kellene a feladatkörökön, aztán mégis minden marad a régiben. Szólnak a karácsonyi dalok, dolgozik a gyártósor, már ott vagyunk az ünnep kapujában, ez a várakozás legjobb része. Korábban megesett, hogy összeverekedtek, mert nem tetszett, ahogy a másik dolgozott, ma már csak jókedvűen beszélgetnek, meg kuncognak, mert az egyik golyóba muszáj belecsempészni egy darabka sajtot, és majd lehet nevetni azon, akinek az jut. Este az ajándékbontogatás mellé ezeket a golyókat eszegetjük, és örülünk, hogy megint milyen finomak lettek!

Bus István: A narancsleves

„Van egy szuper narancslevesreceptem” – mondta tizenöt éve a feleségem, akivel akkor még csak az úgynevezett „járás” fázisában voltunk. „Meg is tudod kóstolni a levest nálunk, karácsonykor” – tette hozzá. Nagyot nyeltem. Nemcsak azért, mert elképzeltem a narancslevest mint az ünnepi menü első fogását, hanem mert nagy és jelképes lépésnek tartottam, hogy a karácsonyi családi vacsorán jelen lehetek. És közben meg arra gondoltam: ez a lány egészen nagyszerű, és ha még egy jó narancslevesreceptje is van, az meg külön elképesztő. Ahogy közeledett a karácsony, vártam, hogy megvesszük majd a kellékeket hozzá – de nem vettük. A narancsleves viszont, karácsonyeste, ott gőzölgött az asztalon. Sokat segített, amikor az első kanál után megéreztem a számban azt az édes, picit fanyar, összetett és különleges ízt, mert valahogy rögtön ellazultam tőle. „Mikor csináltad?” – böktem oldalba a leendő nejem. „Nem én csináltam, hanem anyukám” – nevetett. – Én csak a receptet szereztem egy osztálytársamtól. Azt nem mondtam, hogy meg is főzöm!” Azóta is minden karácsonykor ott a narancsleves az asztalon. ­Továbbra sem mi főzzük – viszont sok minden mást meg igen.