Zenék, dallamfoszlányok, verstöredékek, élmények, illatok és az életünkben fontos szerepet játszó, de már régóta eltávozott szeretteink mindig velünk vannak. Folyamatosan kísérnek, ünnepek előtt még intenzívebb a jelenlétük. Erről bizonyosodtam meg, amikor karácsonyi vásárlás közben összefutottam egy kolléganőmmel a Váci utcában. Még nem voltam újságíró, amikor együtt dolgoztunk, én fiatal gyermekvédelmi vezetőként próbáltam segíteni nehéz sorsú gyerekeken, ő a fővárosi kerület tapasztalt szakfelügyelője és híresen szép asszonya volt. Szakmailag becsültük egymást, de engem zavart a sztáros nőiessége meg a parancsnoki hajlamai, őt irritálták a farmerjaim és a vezetőhöz nem illő közvetlenségem, de ma már örülünk egymásnak a Pesti Színház előtt. Mira meginvitál a sarki kávézóba, ahol nemsokára a gyerekével fog találkozni. – Most én hívlak meg kávéra, nem te az olvasóidat, és kihasználom az időt, hogy megmutassam az egyetlen lányom friss esküvői fotóit – mondja kedvesen. – Ugye emlékszel, hogy későn, negyvenöt évesen szültem? Nos, akkor nem sejtettem, hogy pillanatok alatt fog felnőni, és ripsz-ropsz férjhez is megy.   

*

– Gratulálok, Mira, régen láttam ilyen szép menyasszonyt! – mondom elragadtatva, mert a lány olyan légiesen finom, mint Anyegin Tatjanája, mire furcsa rosszkedv suhan át kolléganőm arcán. 

– Azért tetszik, mert nem láttál engem menyasszonynak! – mondja komoran, mire torkomon akad a kávé, nem tudok megszólalni. Irigyli a lánya szépségét?! Képtelenség! Eszembe jutnak azok a barátnőim, akikkel nagyjából egy időben szültünk, és egymást segítve szorgoskodtunk, aggódtunk, kavartunk, drukkoltunk éveken át, hogy a lányaink okosabbak, szebbek, sikeresebbek legyenek, mint mi, hiszen arra vágytunk, hogy túlszárnyaljanak minket. Micsoda boldogság, ha sikerül! Persze csak azoknak az édesanyáknak, akiknek nem az a foglalkozásuk, hogy fiatalok. Még a végtelenül toleráns Szinetár Miklós is morózusan szokta emlegetni a főfoglalkozású fiatalokat, különösen akkor, ha már nem is nagyon ifjak… Ők gyakran rosszkedvűek, mint most Mira, hiszen kíméletlen ellenfélnek tartják az időt. Koptatja az ifjúság hamvát, dundiságba fordítja a karcsúságot, bár megengedi, hogy szép legyen egy negyvenes, hatvanas, hetvenes hölgy is, csak másképp, mint a legfiatalabbak. Persze azok az anyák és mamik is igyekeznek kellemes külsővel meglepni a környezetüket, akikben erősebb a szeretet, mint az önimádat, de ők általában jókedvűek, mert rájönnek, az évek nemcsak koptatnak, de bölcsességgel is gazdagítanak. Például kevésbé fontos a külcsín, mint korábban hitték, hiszen a szeretteik, de az idegenek is boldogabbak a figyelmüktől, a kedvességüktől, mint a fiatalos külsejüktől, s e tudás birtokában új örömöket találhatnak a családjukban, a barátaikban, a természetben, az ünnepekben. 

E gondolataimat nem „hallja” a kolléganőm, és hangosan csak egy rövidke javaslatot teszek: 

– Kedves Mira, fogadd el, te régen voltál szépséges menyasszony, ma már a lányod csillog! – Nem folytatom, megsajnálom, mert látom, nem tud örülni annak, ami az övé. Pedig most ért be sok-sok év munkája, a lánya szép, kulturált, felnőtt nő, aki megtalálta a társát!