Most már látjuk, hogy nemcsak énekelni tudsz, hanem ­kiválóan táncolsz is. Hol tanultad? 

Sehol. Eddig csak a klubban tekertem. Koreográfiára táncolni azonban egészen más. Szerencsére nekem olyan pár jutott a tévéshow-ban, akivel az első perctől kezdve egy hullámhosszon voltunk. Suti Andrást az égiek küldték nekem. Mintha ezer éve ismertük volna egymást, kezdettől éreztük a másikat, és a táncban is hamar összecsiszolódtunk. Pedig borzasztó nehéz volt! Napi hat óra edzés, azt hittem, túl se élem.

Le a kalappal, hogy elvállaltad! Üdítő volt végre egy ­nőies, telt idomú lányt ­látni a színpadon. 

Kicsit azért hezitáltam előtte, hiszen nem az én műfajom. Aztán arra gondoltam, végül is már jó ideje úgy élem az életemet, hogy a sors elém sodor egy lehetőséget, és utólag mindig kiderül, hogy nem volt véletlen. Nekem ez a kihívás a legeslegjobbkor jött. Rengeteget tanultam önmagamról, miközben átléptem az árnyékomat, és a végére felszabadultan, önbizalommal telve kerültem ki a versenyből. Ennek köszönhetem, hogy ma már egészen másképp élem meg a nőiségemet, végre elfogadtam és megszerettem magam úgy, ahogy vagyok. Azt is tudom, az, hogy ki mertem állni a színpadra, sok hozzám hasonló alkatú nőt inspirált mozgásra, táncra, arra, hogy ne szégyelljék, hanem bátran vállalják fel magukat. Sokan megköszönik nekem a biztatást, nagyon jólesik.

Azt csiripelik a verebek, hogy lesz folytatás…

Valamit tudhatnak, mert valóban gondolkodunk folytatásban Andrissal. De még csak csírájában van meg a terv, valamiféle tánciskola-szerűségen törjük a fejünket, ami azért kicsit több is annál. Meglátjuk. Egy biztos, én nem fogok felhagyni ezzel a mozgásformával, végre megtaláltam, mi a nekem való. És szeretném, ha több nő meg tudná érezni azt, amit én kaptam a tánctól. Azt hiszem azonban, a legfontosabb, hogy végre jól van a lelkem.

Térjünk vissza az énekléshez! Édesapád elárulta, hogy már kisbabaként akkora hangod volt, hogy túlordítottad a dobszólóját. (Király Tamás, a Color zenekar egykori tagja – a szerk.) Valójában mikor fedezték fel, hogy kincs van a torkodban?

Anyu csodálkozott rá először. ­Mesélte, hogy négyévesen mögötte ültem az autóban, és ő egy csángó népdalt énekelt, amit én hibátlanul visszadúdoltam. Azt mondja, nem hitt a fülének. De még évekig csak a szüleim háta mögött énekelgettem, mert főleg apu nem akarta, hogy mi is zenészek legyünk a testvéreimmel. Azt szerette volna, ha polgári foglalkozást választunk. Végül is csak Benjáminnak sikerült, üzleti sulit végzett Budapesten, aztán visszament New Yorkba, és kiváló üzletember lett belőle. Mi ugyanis a testvéreimmel Amerikában születtünk, tizenhét éves voltam, amikor anyu betegsége végén, a kívánságára hazaköltöztünk Magyarországra. 

És kezdetét vette egy elképesztő karrier! Először Presser Gábor írt neked egy gyönyörű dalt Szerelem utolsó vérig címmel, majd kiválasztottak Az operaház fantomja című musical egyik főszerepére. 

De ki tudja, mi lett volna belőlem, ha Amerikában maradunk! Tizenhárom éves korom óta egy híres amerikai zenei suliba jártam, ahova hatszáz jelentkező közül választottak ki, és klasszikus éneklést tanultam. Egymást követték a koncertek, és egyszer, amikor a Carnegie Hallban léptem fel, meghívtam rá a szüleimet is. Azt hiszem, apu akkor látta be, hogy a lánya komolyabban gondolja ezt a dolgot, mint ahogy ő sejtette. Azóta teljes mellszélességgel támogat. Éppen amikor hazakészülődtünk, merült fel, hogy esetleg bekerülök a híres The Mickey Mouse Club televíziós csapatba, többek közt Britney Spearsszel és Christina Aguilerával, erre azonban már nem kerülhetett sor. 

Azért ebből a kis országból is elkezdtél repülni a világhír felé. Huszonegy évesen ötéves szerződést írtál alá a világ legnagyobb lemezkiadójával. Szinte ­hihetetlen! Elmeséled, hogy történt? 

Addigra elkezdtem nemzetközi producerekkel és zeneszerzőkkel dolgozni, és egy angol menedzsment hallott engem énekelni. Azonnal szerződést ajánlottak, amiben arra kötelezték magukat, hogy körbeküldik az amerikai lemezkiadóknak a demómat. Egyszer csak megszólalt a telefon, a Universal Musictól hívtak, hogy repüljek New Yorkba, mert szeretnének élőben is meghallgatni. Olyan volt az egész, mint egy tündérmese. Odautaztunk apuval, és egy hatalmas irodában sor került a meghallgatásra. Velem szemben Doug Morris ült, aki már akkor is megkerülhetetlen zenemogul volt, és amikor abbahagytam a dalomat, behívott az irodájába. Leültetett, és egy papírra mutatott: itt írjam alá a szerződést! Attól kezdve a legnagyobb zeneszerzőkkel dolgoztam, el is készült egy dal, amit azonnal rongyosra játszott a rádió az egész világon, a Can’t Let Go. ­Később felénekeltem egy duót Eric Benét-vel is, ami arra az albumra került fel, amit végül Grammy-díjra jelöltek. A saját lemezem mégsem készült el soha, amennyire én tudom, a menedzsmentem hibájából. ­Végül úgy szöktem haza, és még néhány évig nem énekelhettem, mert szerződésben álltam velük. De őszintén szólva jól is esett az a kis csend a lelkemnek akkor. ­Zenéket szereztem, ami számomra mindig is terápia volt, és természetesen, mivel angolul írok, főleg Amerikába küldtem ki őket. Közben pedig próbáltam összeszedni magam.

Fent és lent. Nem kímélt az élet. A legendás szorongásod legalább már a múlté? Történetesen tudom, hogy gyerekkorodban az asztal alá bújtál, ha azt kérték, énekelj a vendégeknek valamit. 

Dehogy múlt el! A zene számomra mindig is menedéket jelentett, az volt az én kis védőburkom, gyerekként se szerettem, ha produkáltattak a szüleim. Azóta is iszonyú lámpalázas vagyok fellépések előtt, előfordul, hogy szinte remegek, amíg kiérek a színpadra. ­De ahogy megérzem a közönség felém áradó energiáit, megnyugszom, és kezdődhet az örömzenélés.