Nehezen lett reggel. Nézem az órát, még csak három óra. Istenem, még csak négy múlt. De jó, már öt. Ekkor elaludtam…

Amióta nem vagy velünk, egyszer álmodtam veled. Pedig annyira vágyom rá. Egy álomra. És most… Ott ültél a konyhaszéken, ahol mindig is szoktál. Ettél valamit? Vagy csak képzeltem, hogy ettél? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy beleültem az öledbe. Széttárt lábbal, szemben veled. Át kellett hogy fogjad a hátam, hogy ne csússzak vissza. Így egészen szorosan közel voltunk egymáshoz. Az arcunk szinte összeért. És akkor megcsókoltál. Biztos, hogy csók volt, pedig nem éreztem semmi érintést. Se a számon, se az arcomon. Testetlen volt, és sejtelmes. Boldog, puha remegés körülöttünk. Talán az angyalok csókolnak így. Másra nem emlékszem. 

Amikor fölébredtem, élénken élt bennem minden. Fél hat volt. Le akartam írni az álmot, de tudtam, hogy nem fogom elfelejteni. És onnantól azon spekuláltam, vajon mi hozott éppen most az álmomba. 

Egyre tudtam gondolni. A táskák! A válltáskáid meg a bőr hátizsákod. 

Tegnap délután pakolni kezdtem. Ott lógtak az előszobában a fogason. Nyolc éve. Érintetlenül. Leszedtem őket sorban, hoztam egy rongyot, letöröltem róluk a port. Kifényesedett a hátuk a használattól. Megkeményedett marhabőr válltáskák, nehezek, ezért nem kérte el egyik gyerek sem. A hátizsákot Jean Paul hozta, akkoriban még senkinek sem volt puha bőr hátizsákja. Látta, hogy mennyire tetszik, itt hagyta. Nekem túl nagy volt, te hordtad. Jól le van strapálva, ronda lett, de nincs rajta se szakadás, se javítás nyoma. Kinyitottam a csatokat, belekotortam a táskák mélyére, a kis zsebekbe is. Régi papír zsebkendőt találtam, egy blokkot, mást nem. 

Ki tudja, mi kapott el. Gondoltam, legyen a nagyobbik, szebbik válltáska egy ismeretlené, aki megkívánja.