Lelkes amatőrök szerte a világon lépnek e pillanatban is színpadra, hogy elénekeljék kedvenc dalaikat gépzene kíséretében, sőt, jó pár éve a karaokénak komoly világbajnokságot is rendeznek, melyet idén egy angol hölgy, Ellie Butler nyert meg. A Fülöp-szigeteken a mai napig annyira népszerű társasági szórakozás ez, hogy 2020-ban egy tartományi kormányzó arra kérte a lakosságot, jelentsék a késő esti karaokeénekeseket a hatóságoknak, ezzel segítsenek betartatni a koronavírus-járvány miatti kijárási tilalmat. 

A karaoke japán kifejezés, a kara (üres) és oke (okeszutora, az orkesztra japán verziója) szavak összetételéből áll, fordítása: „üres zenekar”. Lényege, hogy kedvenc zeneszámaink instrumentális alapjára mi magunk énekelhetünk, miközben a szöveget kivetítőn olvashatjuk. 

Bár a műfaj előfutáraként a japán tévében már sugároztak olyan éneklős műsorokat, amelyekben a műsorvezető és a kórus dalszövege szerepelt a képernyő alján, így a nézők együtt dúdolhatták kedvenc dalaikat a tévével, maga a karaoke 1971-ben, Kobéban látott napvilágot. 

Azokban a bárokban született meg, ahová a fáradt üzletemberek a munka után hazafelé betértek, hogy csinos lányok szolgálják fel nekik a szusit meg a szakét, és a vendégekkel együtt énekeljenek, beszélgessenek, szórakozzanak.

Ahogy az a legtöbb találmány esetében lenni szokott, a karaokegép feltalálása körül is évtizedek óta vita folyik. A technológia fejlődésével itt is számos módosítás történt, három férfit azonban mindenképp meg kell említenünk.

A történet csaknem hatvan éve kezdődött, amikor Negisi Sigeicsi Japán egyik kis gyárában, a Nichiden Kogyo elektronikai üzemben dolgozott mint vezető. Ahogy a ma kilencvenhét éves úriember az egyik vele készült interjúban elmesélte, mindennapos szokásai közé tartozott, hogy munka előtt az akkoriban futó rádióadás, a Népszerű dalok szöveg nélkül hallgatása közben fennhangon énekelt. Annyira szeretett dudorászni, hogy akkor sem hagyta abba, amikor beért az irodába. Bár a munkatársai kissé hóbortosnak tartották a főnöküket, legtöbbjük csak legyintett a folyamatos énekelgetésre, míg egyik nap a cég vezető mérnöke óvatosan megjegyezte a felettesének, hogy talán kicsit sokat áriázik. Negisi nemhogy megsértődött volna, inkább hálás volt a mérnöknek, ugyanis azonnal beugrott neki egy forradalmi ötlet: mi lenne, ha egy olyan eszközt találna fel, amelynek segítségével akkor énekelhetne, amikor csak akar, és nem lenne a rádióműsorhoz kötve?

Az akkoriban divatos, nyolcsávos magnót alakíttatta át az embereivel úgy, hogy a szalagról lejátszott zenéhez a beérkező hangot hozzá lehetett keverni egy mikrofon hozzáadásával.

Negisi először otthon, a családjának mutatta be úttörő találmányát, amelyet a cég egyik korábbi termékvonalának márkanevét felhasználva SparkoBox névre keresztelt. Mindenki el volt ragadtatva az új eszköztől, Negisi forgalmazót is talált, ám hiába próbálták meg bérbe adni a karaokegépet bároknak, akkor a helyi gitárosokkal, az úgynevezett nagasikkal még nem vehették fel a versenyt. Végül Negisi nem szabadalmaztatta a forradalmi ötletet, és az újabb karaokegép piacra dobásáig 1971-ig kellett várni.

A ma ismert gép Inoue Daisuke kobei zenész nevéhez fűződik. Inoue eredetileg billentyűs volt, de szívesen dobolt és zongorázott háttérzenészként különböző klubokban. Nevét hamar megismerte a közönség, rengeteg helyre hívták játszani. Egyszer, amikor nem tudott megjelenni egy bizonyos esten, egy kazettát küldött maga helyett, amelyre előre felvette az éneket kísérő zenét. Ez az egyszerű megoldás annyira népszerűvé vált, hogy később egy olyan, pénzérmével működő gépet készíttetett, amely néhány perc éneklési időt biztosított annak, aki fizetett. Innen már csak egy lépés volt a ma ismert karaokegép megjelenése, amelyet végül egy Fülöp-szigeteki feltaláló, a húsz szabadalommal rendelkező Roberto del Rosario jegyeztetett be 1975-ben.

A gép hatalmas sikert aratott Japánban a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején, miután olyan cégek kezdtek karaoke-alapanyagokat gyártani, mint a Toshiba, a Polydor és a Columbia. Amerikában az első karaokebár 1982-es megnyitása után vált népszerűvé a műfaj, és végül a közös éneklés az egész világot meghódította.