Gratulálok a Nemzet Művésze díjhoz, amelyet nemrég kapott a Magyar Művészeti Akadémiától!
Köszönöm szépen, bár nem értem, miért kaptam, mert én csak azt csinálom, amit tudok, és nem is gondolok rá, hogy mi lesz a hatása.
Egyébként művésznek tartja magát?
Művésznek szólítanak, pedig nem vagyok az. Újságrajzolónak tartom magam, régen volt egy ilyen szakma, ma már nincs.
Pedig most már nagy táblaképeket is készít, és egy állandó kiállítás is nyílt a műveiből, a Sajdik Gyűjtemény Vácon, egyszóval művész. De kezdjük az elején! Kalandos gyerekkora volt, sok helyen éltek. Például Németországban született…
Igen, mert akkor a papám ott dolgozott. Híres zsoké volt, akinek az életét leginkább egy mai sztárfutballistáéhoz tudnám hasonlítani, rengeteg helyre hívták lovagolni. Gyerekként minden vasárnap kint voltunk a versenypályán. Volt olyan, hogy a papám hét versenyből ötöt megnyert. Azt írták róla a lapok, hogy a lósport legszeretetreméltóbb egyénisége. Igazi bohém ember volt.
Az édesanyja hogyan viselte a papája bohémságát?
Vidáman, mind a ketten rendkívül jó kedélyű emberek voltak. Egyszer a mamám röptében elkapott egy legyet, de olyan nagyobb fajtát. A háború alatt Dunakeszin laktunk, az utolsó utcában, úgyhogy mindig tele voltunk léggyel meg egérrel, amelyek a környező földekről jöttek be a házba. A papám ott volt a mamámtól három méterre, kitátotta a száját, és mutatta, hogy na, ide dobd be! És a mamám beletalált. Lett ott aztán nagy köpködés… Aztán volt olyan is, hogy a mamám kicserélte apu üvegében a bort ecetre, „Most figyeljetek!”, súgta, amikor apu a szájához emelte az üveget… Lett is megint nagy köpködés és harákolás. Szóval ilyen volt a hangulat nálunk.
Nem sértődtek meg egymásra az ilyenek miatt?
Soha. Apámat egyszer láttam haragudni, és az se sikerült neki. A bátyám valamit szemtelenkedett vele, ő megállt az ajtóban, csípőre tette a kezét, és azt mondta: „Ide figyelj, viccelj az apáddal, de ne velem!” Szóval ez sem jött össze. De félreértés ne essék, nem volt ő puhány ember, nagyon kemény szakma volt az övé. Görögországban például a negyvenfokos melegben magasnyakú pulóverbe bújt, engem a hátára vett, és úgy futott a homokos pályán, hogy leadjon a súlyából. Negyvenkét kiló volt a normál súlya, de volt harmincnyolc és fél is…
Lefogyott harmincnyolc és fél kilóra?!
Igen. Szombat-vasárnap nem ebédelt, és folyton a gőzfürdőbe járt fogyni, mi meg mentünk vele. Alacsony volt, mint minden zsoké, harmincötös cipőt hordott. Otthon én voltam messze a legmagasabb. Évekkel később a Ludasnál láttam egy fényképet a szerkesztőségről, és akkor vettem észre, hogy én vagyok a legalacsonyabb. Pedig mindig azt hittem, magas ember vagyok.
Szülei jó házasságának példája ragadós, mert önök is hetven éve házasok Marikával, a feleségével.
Igen, és a két lányomtól származik életem legnagyobb dicsérete, hogy soha nem hallottak minket veszekedni.
Hadd gratuláljak, mert ezt én el sem tudom képzelni.
Az egész házasság kompromisszumok sorozata, de ezeket szeretetből mind meg lehet hozni. És nem elég, hogy hetven éve vagyunk házasok, előtte hét évet már együtt jártunk.
Akkor ez egy első szerelem volt?
Ma is az. Marika tizennégy éves volt, én tizenhat, amikor megismerkedtünk. Egyetlenegyszer volt köztünk mosolyszünet, de az sem miattunk. A szüleink mondták, hogy ne merüljünk még ennyire bele a kapcsolatba, előbb talán ismerjünk meg másokat is. Neki is udvaroltak, én is udvaroltam, vagy legalábbis úgy tettem, de mindig ő járt a fejemben. Nagyon kellemetlen volt. Nem is váltunk el többet egymástól soha. Most is ugyanúgy beszélünk egymással, mint régen, a szeretet végig megmaradt, sőt, a szerelem is.
Időközben pedig kiegészült a család, azt már mondta, hogy két lányuk született…
Tőlük pedig öt unokánk, és van már három dédunoka is.
Megint csak gratulálok! De térjünk vissza az ön gyerekkorához, sosem akart zsoké lenni?
Dehogynem. A szüleim soha nem kiabáltak, egyetlen esetet kivéve, amikor bejelentettem, hogy én is zsoké akarok lenni. Akkor kihallatszott a veszekedésük a konyhából, mert a papám nem akarta, hogy az legyek, a mamám meg engedte volna. Egyébként egész gyerekkoromban nekem ez a „futottak még” szerep jutott, mert mindenki úgy gondolta, hogy a bátyám apám nyomdokaiba lép, belőlem meg majd lesz valami. Ennek ellenére elvitt egy trénerhez, ahol a második napon felültettek egy lóra, amelyik úgy elszaladt velem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. A bátyám viszont zsoké lett, nagyon jól indult, tizenegy győzelme volt már, amikor a háború miatt abbamaradt a karrierje.
Ön pedig inkább rajzoló lett. Azt olvastam, hogy a pályafutása azzal kezdődött, hogy a Révai nagy lexikonából másolt ki képeket.
Igen. 1946–47 telén beköltöztünk Budára a nagynénikémhez, ahol fényes életem volt. Dunakeszin jártam iskolába, és hetente csak egyszer kellett bemennem. Akkor kezdtem rajzolgatni, tulajdonképpen unalmamban. Megint meghallottam, hogy rólam beszélgetnek a konyhában – jó, ha az embernek kifinomult hallása van –, és Joli néném azt mondta, hogy menjen a Ferike is oda, ahova az ő fia jár, a Török Pál utcai rajziskolába. Oda is mentem.
És itt látta meg Pintér Jenő karikatúráit.
Így van, és én egyből azt éreztem, hogy na, ez az igazi, én is ezt szeretném csinálni. A családom tele volt humorral, és én magam is – bár vicceket sosem tudtam mesélni, ahogy egyik karikaturista se.
Talán pont ezért lesz valaki karikaturista. De mitől lesz egy rajz vicces?
Nem tudom, ez belülről jön. Négyen ültünk együtt rajzolók egy szobá-ban: Várnai Gyuri, Brenner Gyuri, Balázs-Piri Balázs és jómagam, és azt vettem észre, hogy mind úgy rajzolunk, amilyen a fizimiskánk. Talán pont ezért lehetett, hogy harminc év alatt soha nem volt konfliktus köztünk, mert nem voltunk egymás konkurenciái. Balázs-Piri Balázzsal annyira jóban voltam, hogy egymás mellett is építkeztünk, úgyhogy volt időszak, amikor többet voltam vele, mint a családommal. Nagyon jó munkahely volt a Ludas Matyi, aminek akkor hatszáznyolcvanezer volt a példányszáma.
A Nők Lapjának is milliós volt az olvasótábora…
És a Rádió újság is hihetetlen példányban ment el. 1955-ben ott kezdtem a pályafutásomat tördelőszerkesztőként. 1956-ban indult a magyar televíziózás, aminek volt szerencsém a szemtanúja lenni. A kollégáimmal felmentünk a Svábhegyre, amit akkor Szabadság-hegynek hívtak, ahol a mostani nagy helyén már működött egy kisebb adó, és ott megnéztük a legelső adást, a Mágnás Miskát fekete-fehérben. Tíz évig voltam a lapnál, 1965-ben mentem át a Ludashoz.
Azt mondta korábban, hogy a lapzárta a legjobb múzsa. Gondolkozott rajta, hogy miért?
A pánik miatt, az ember kicsavarja az agyából a megoldást. Én mindig csak másnapra tudtam dolgozni, olyan nem volt, hogy, mondjuk, péntekre megcsináltam volna a keddre szóló rajzokat.
Minden ötletét meg tudta valósítani?
Egyszer kitaláltam egy rajzot, ami tiltólistára került. A feleségem tiltotta le, nem rajzolhatom meg kiállításra sem. Az volt az ötlet, hogy egyszer egy meleg nyári napon átmentem egy parkon, ahol minden padon ült egy szerelmespár. Akkor jutott eszembe ez a vicc, aminek az lett volna a szövege, hogy „Mindenkinek van valakije, csak én vagyok nős”.
És ezt a felesége nem engedte?! Nahát!
Hiába mondtam neki, hogy profi vagyok, és a profik nem a saját életüket teszik ki az ablakba.
Van valami elképzelése arról, hogy hány rajzot készíthetett életében akárcsak nagyságrendileg?
Fogalmam sincs, harminckét éven keresztül minden héten rajzoltam hat-hét rajzot, ki se tudnám számolni.
Sok könyvet is illusztrált, van fogalma róla, nagyjából mennyit?
Úgy kétszázhatvan-kétszáznyolcvanat, a legkülönfélébbeket Bod Péter Ákostól Alberto Moraviáig, most éppen a Holnap Kiadónak Aranyt és Petőfit.
Általában előbb van meg a szöveg, és ahhoz készül az illusztráció. Gombóc Artúr és Picur esetében ez viszont pont fordítva történt.
Igen, Sivó Mária megkeresett a Corvina Kiadótól, hogy van ez A jövő század állatai című sorozatom, amiből jó lenne egy mesekönyvet csinálni. Mind a ketten elsőre Csukás Istvánra gondoltunk. Ő találta ki aztán a Gombóc Artúr nevet, és Pom Pom is az ő agyszüleménye. Pillanatok alatt megcsináltuk az első könyvet, a Szegény Gombóc Artúrt, mert ki akarták vinni a Frankfurti Könyvvásárra. Egy híján harminckét rajzot készítettem el egy hét alatt, Pista egy nap alatt megírta a történetet, annyira belelkesedett. Megcsináltuk aztán a rajzfilmet is, amit átvett a televízió. Ezután mondta a Csukásnak az ifjúsági osztály vezetője, Bálint Ágnes, hogy „na, most aztán csinálhatjátok a következőt!”. Erre a Pista azt felelte, hogy „hohohó, nem így megy ez!”, és mire leért a második emeletről, megszületett benne A nagy ho-ho-horgász ötlete.
Kilencvenhárom éves, mindenre pontosan emlékszik, nevekre, eseményekre, időpontokra. Hogyan csinálja?
Még kilencvenéves koromban egyszer leesett a pulzusom harmincnyolcra. Ilyenkor illik elájulni, mondta az orvos a sürgősségin, mire azt feleltem, hogy ha kívánja, megtehetem, de inkább eltekintenék tőle. Ekkor alaposan kivizsgáltak, és a végén az orvos azt mondta, hogy szeretné, ha kilencvenéves korában ilyen agyi kapacitása lenne neki is, biztosan sokat gondolkodtam. Akkor az jutott eszembe, hogy könnyen lehet, hogy tényleg ez tart karban. Állandóan facsarom az agyamat, hiszen ez a szakmám.
Rengeteg díjat kapott, de nem nagyon szeret elmenni átvenni őket.
Ha tehetem, nem megyek el. Első elemista koromban egy verset kellett elszavalnom, hát belesültem, azóta színpadallergiám van.
Miért nem szereti, ha ünneplik? Pedig nagyon megérdemli…
Nem tudom, a papámtól örököltem, mi is az újságból tudtuk meg például, hogy háromszor elnyerte a fődíjat Németországban. Én sem szeretem, ha megismernek. Nemrég voltam kórházban, és akkor egy hölgy arcról megismert. Életem egén viharfelhők gyülekeznek…
Ez bizony már a sztárság jele. Készen áll rá?
Nem, abban reménykedem, hátha megváltozik a fizimiskám.
Fotó: Fotocentral / Olajos Piroska, MTI / Kovács Tamás, imdb.com
