Ekkor a gyerekek már segítség nélkül tudják használni például a lépcsőt, de mint minden önállósági kísérletnek, ennek is van veszélyes oldala. A kicsi egy új mozgásformát él meg, és maga a látvány, hogy „magasabban vagyok nálatok!”, örömmel tölti el. A szülőknek most az a dolguk, hogy megfigyeljék, tényleg képes-e a lépcsőzésre. Ha önállóan lép egyik fokról a másikra, és azt látjuk, hogy a kis keze ott van a korlát vagy más kapaszkodóalkalmatosság közelében, az jó jel. Akkor kell fokozottabban figyelni, ha azt tapasztaljuk, hogy semmilyen félelemérzet nem mutatkozik nála. A lépcsőn lerohanna, ha hagynánk, az utcasarkon rendre képtelen megállni, a járdaszélről azonnal lelép az útra, és így tovább. Ha ez a kontroll nélküli viselkedés több kisebb-nagyobb baleset után is megmarad, akkor érdemes elkezdeni a korának megfelelő mozgásterápiát. Mert az embergyerekek (is), ősi begyökerezettségük révén, elemi ösztöneik miatt tartanak a magasságtól. Az előbb említett kicsik viszont nem látják, nem érzékelik és nem képesek tudatosítani a veszélyt. Úgy mondjuk, sajátos figyelemhiányban szenvednek. Ezt megfelelő mozgásterápiá­val lehet ­orvosolni.
Aztán ebben a korban kezdenek el egyszerű mondatokban beszélni. A lányok egy kicsit mindig előbb, egy kicsit mindig tisztábban, mint a fiúk. Egyeseknél a beszéd egyenletesen, fokozatosan fejlődik, akár még a ragozás, illetve annak igénye is megjelenhet. Másoknál hosszabb ideig csak a szavak gyarapodnak, aztán hirtelen, szinte robbanásszerűen indul el a beszélőkéjük.
A mondatalkotási képességgel el is kezdődik a „Mi ez?” korszak, a kicsik ilyenkor megállás nélkül képesek kérdezni. A szülőknek kezd elegük lenni, mert a gyerek százszor is megkérdezi ugyanazt. Ez a „rettenetes” kérdéshalmozás jelezhet egyfajta kommunikációs igényt: „Apa, anya, beszélgess velem!” Ez esetben, ha igazi figyelmet és kimerítő válaszokat kap a gyerek, általában felhagy a skandáló kérdésekkel.