– Lazíts! – mondta a nő, és erős kezével szinte lejjebb püfölte a vállamat. – Engedd le!
Hogy én mi a fenéért jöttem ide?! Teljes tévedés volt. A lábaim forró törülközőbe csavarva, én pedig egy ­matracon ültem, és már rájöttem, hogy hiba volt igent mondani.
– Szóval… akkor hát a combod fáj?
– De csak ha futok. És mindennap futok! – feleltem dacosan. – Meg ha lépcsőzöm. És mindennap lépcsőzöm!
– Mesélj magadról! Miért jöttél ide, és miért vagy így befeszülve?
– A barátnőm ajánlotta. Mirjam. Akié a szalon.
– Mikor érkeztél Thaiföldre?
– December 31-én reggel.
– Annak már öt hónapja. És még nem találtad meg magad?
Huhh.
Tudtam, hogy most kéne kivonulnom. Egy masszőr masszírozzon, ne lélekbúvárkodjon!
Mégis ott maradtam.

~~~~~

– Nem félsz, hogy ez az állásodba kerül? – kérdezték ­páran. Köztük persze a szüleim is.
Mindez tizenkét éve történt, egy hűvös ősszel, amikor elhatároztam, hogy egykori mesehősöm, Sicc nyomába eredek. Ugyan nem Afrikába, hanem Thaiföld fővárosába, Bangkokba. Akkor még nem lepték el a digitális nomádok a földgolyó egzotikus részeit, és meglehetősen hülyén – de egyben izgalmasan – jött ki, hogy kérek a Világ Legjobb Munkahelyén öt (!) hónap fizetés nélküli szabit.
Dehogynem féltem.
Ám éreztem, hogy egyszer ki kell próbálnom.
Egy új élethelyzet kezdetén voltam, de a tudatalattim nem engedte mindezt a felszínre. Akkorra már tíz regényem jelent meg, és bár a szívem a Nők Lapjáé volt (és egy része ott is maradt), a regényírás és az „önállósulás” is vonzott, csakhogy ezek a vágyaim nem jöttek fel a felszínre, akkor még.
Nem sokkal korábban megfogalmaztam a családom és a barátaim számára egy kör-e-mailt: „Elmennék öt hónapra Bangkokba, de az eszem azt mondja, maradjak a fenekemen, a szívem pedig azt, hogy induljak. A tanácsotokra van szükségem.” És pár másodperc múlva záporozni kezdtek a válaszok a lehető összes platformon, a legerősebb egy Facebook-üzenet volt: „Menj, mert helyettem is mész!”
Anyukám azonnal tájékoztatott, hogy az ember nem áll fel ideiglenesen sem egy jó munkahelyről, és nem indul el a bizonytalanba, „a világ végére”, ahol ezrek halnak meg autó- és motorbalesetben. Azért ilyen jól informált, mert minden hírt elolvas, amit valaha is kiadnak a világban.
Én azonban addigra már döntöttem.
Elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, „kiszakadok” az itthoniból, és mindez egy szilveszterrel indul.

Óévbúcsúztatás Bangkokban

Megérkezni a legizgalmasabb. Kiszállni a gépből, és rögtön megcsap a meleg pára, a virágillat, ami halszósz- meg mindenféle kajaszaggal keveredik. Akkor még vagány voltam, mert a párom elkísért, és azt ígérte, ha letelik a két hét szabija, és én ott maradok, egyszer majd még biztos kijön az öt hónap alatt. Közben pedig az unokatesóm és a barátnőim jönnek, mindenféle leosztásban. Azt tudtam, hogy ez nem az a befelé fordulós utazás lesz, mert nagyjából még azok az itthoni barátaim is bejelentkeztek, akiket évek óta nem láttam, de a kör-­­
e-mailemen keresztül értesültek a tervemről.
A szállást parádésan lealkudtuk addigra, a centrumban, a Sukhumvit Soi 11.-ben annyiért adtak ki öt hónapra egy szuperül felszerelt apartmant egy szálloda tizedik emeletén, medencével, fitneszteremmel, amennyiért Budapest valamelyik külkerületében egy negyedakkora lakást bérelhettem volna.
Bár a thai újévet egész máskor köszöntik, és persze a karácsony sem az ő igazi ünnepük, a thaiok imádják a bulit, a zenét, az összejöveteleket, ezért láthatóan akkor már napok óta az évbúcsúra készültek. A világváros összes sugárútján és a kis csatornák mellett is a létező összes étterem kitelepül, a helyiek nyári ruhában, trombitával a kezükben szelik át a várost, készülnek a Central World bevásárló- és szórakoztató-központ előtt Ázsia egyik legnagyobb szilveszteri bulijára. Ami egyébként már elég félelmetes, a tömeget illetően; mi csak keresztül akartunk vágni az addigra már lezárt nyolcsávos úton, de az emberek tömegbe verődve zártak össze, és nekem rémálommá vált, mire kikeveredtünk közülük. Abban maradtunk, hogy egy hangulatos csatornaparti étteremben köszöntjük az új évet, ahol aztán teljesen véletlenül négy távolabbi magyar ismerősünkkel is összefutottunk. A neon­füzérekkel feldíszített pálmafák tövében a kertben, félig thai, félig nyugati zenére, egy csillogó-villogó szerkóban a nyulát kereső, később énekesként fellépő bűvész műsorára tom yum levest enni szilveszterkor egy bangkoki csatorna partján – felejthetetlen élmény. Mivel nekik a pezsgő nem egy tradicionális szilveszteri ital, a pincér közölte, szaladjak át nyugodtan a kisközértbe, és vegyek magunknak, „amit akarok”. Így aztán elhoztam az egyetlen, aranypapírral teleszórt üveg pezsgőt, jó meleg volt, de legalább szénsavas.
A nagy kalandra koccintottunk.
Az est az egyik hotelben folytatódott, ahová a bűvész-énekes is átszivárgott, de immár Elvisnek öltözve, és így rock and rollal kezdtük az új évet.

Százötven nap nyár a télben

Ez a százötven nap azért tűnt fantasztikusnak, mert életemben először hagytam magam sodródni az eseményekkel. Először kint élő külföldiekkel ismerkedtünk délelőttönként a medence partján, amikor én írtam, ők onnan intézték a dolgaikat (már 2012-ben is!), aztán jöttek a helyiek. Egy thai nő az edzőteremben, aki egyszer csak bemutatott a barátnőinek. Mirjam, az üzletasszony, aki még tanárnőként lebuktatta csalfa férjét, majd felépített egy kis vállalkozást, de soha többé nem akart megházasodni. Aztán jött egy pasi, szép lassan szelídítette meg Mirjamot, hogy aztán egy család legyenek. Mirjam, aki nem felejtette el a gyökereit, nem akart a saját edzőtermében edzeni, és mivel „egyedül futni sem jó”, eljárt hát a hotelünk mindig betegeskedő futópadjaira kocogni. Aztán megmutatta az otthonát, ami már nem Bangkok lábujja, amit megismertem a csatornák partján, hanem a homloka, a feje búbja a modern apartmanház felső szintjét elfoglaló lakással, privát medencével, edzőteremmel. Mirjam nem a csilivili étkezőjükben, hanem az utcán szeret enni, az evés szerinte művészet, el is hívott edzés után egy utcai kajálásra. Egy tál gőzölgő, csilis pad thai mellett ismertem meg az életét, és később, egy közös főzésen a barátnőit, akik hihetetlenül könnyen megnyíltak előttem, mintha csak együtt nőttünk volna fel.
Persze volt saját társasági életem is: szinte heti rendszerességgel jártam a reptérre, mert a barát­nőim­ jöttek-mentek, én maradtam. Elmentünk önkénteskedni egy elefántmenhelyre, laktunk a Kwai folyó mellett bambuszsátorban, végigjártuk a közeli tengerpartokat, és valahogy napról napra erősödött bennem az érzés, hogy más lesz az otthoni életem, mint korábban volt.
Akkorra már természetesen mindenki olvasta az olyan forradalmi műveket, mint az Ízek, imák, szerelmek, vagyis divatba jött a jelenség, hogy az ember, ha van némi tartalék pénze, no meg elég bátorsága, elrohan egy keleti ásramba, hogy meditálással és némasággal megtalálja önmagát. Kicsit cikinek is tűnt, hogy én Sicc nyomdokain haladok, és semmi mást nem akarok, csak pár hónap napfényt, medenceparton írást, de azért elmentem a Big Cleaning Dayre, a nagy takarítási napra Ajutthajára, hogy az özönvíz utáni takarításban részt vegyek. A motivációmat ugyan az jelentette, hogy Bikini Daynek értettem a felhívást, márpedig a bikiniket igen kedvelem – de végül részt vettem a helyiekkel együtt egy templom előteraszának felsikálásában és szemétgyűjtésben is. Hogy éreztem-e, amint újjászületek a sikálásban, és közelebb érek a „megtisztuláshoz”? Nem, nem és nem. De azért jó kaland volt.
Az utazásom tehát nem volt spirituális semmilyen szempontból sem. Legalábbis azt hittem.