Ennek őszintén örültem, mert Berni az a gyerek, aki általában minden ételt szeret, sajnos csak éppen azt nem, ami az asztalon van. Szóval ha ízlett neki, az azt jelenti, hogy megette, tehát mégis érdemes őt ebédre befizetni. Ez vita tárgyát képezi otthon, Berni ugyanis válogatós, még a feleségem sem tudja mindig eltalálni az ízlését, hát még az iskolaétkeztetés. A családi munkamegosztásban úgy alakult, hogy a feleségem főz, amiért én nagyon hálás vagyok neki. Látom ugyanis, hogy az étel elkészítése mellett, ami sokszor rendkívül idő- és energiaigényes, az igazi fejtörést – sőt, mondhatnám, stresszt – az okozza neki, hogy egyáltalán kitalálja, mit főzzön. Több érdekcsoport is van családon belül, amelyek komoly lobbitevékenységet folytatnak egymás ellenében, és erős diplomáciai­ érzék kell hozzá, hogy a burkolt ellentétek ne csapjanak át nyílt ellenségeskedésbe. Ezt sajnos nem mindig sikerül elérni, a kompromisszumkészség nagyon alacsony minálunk.
Szóval szegény feleségem bajban van, mit főzzön, hogy az mindenkinek a kedvére legyen. Nem hiszi el nekem, hogy ha csak egy-két ember van, aki fancsali képpel néz a tányérjába, míg a többiek boldogan esznek, az bőven hibahatáron belül van. A rossz tapasztalatok ellenére ilyenkor mindig próbálkozik: „Meg se kóstoltad, legalább egy falatot egyél!” Abban bízik ugyanis, hogy ha megkóstolja, ízleni fog neki és megeszi. Ez azonban nem így működik. A feleségem ugyanis azt sem hiszi el nekem, amit pedig már évek óta állítok, hogy a gyerekek nem a szájukkal, hanem a szemükkel esznek. Ami ismerős és szép, jöhet, ami nem, az nem.
Talán így már érthető, miért örültem annyira, hogy Berninek ízlett a vadászlé krumplival és tojással. De mi az a vadászlé?
– Hát olyan barna lötty – mondta Berni magyarázólag a kérdésemre.
– Aha. Értem. Olyasmi, mint ami annál a bácsinál volt, amikor megállította a rendőr?
– Nem tudom…