Néhány hónapja telefonos csalók megpróbáltak megszabadítani a bankszámlámon lévő összegtől. Nem sikerült nekik, de nem sok hiányzott hozzá. Délelőtt tizenegykor egy férfi hívott, az egyik legnagyobb magyar bank munkatársaként mutatkozott be. Megkérdezte, én próbáltam-e tizennégy perccel azelőtt kétszázhetvenezer forintot utalni, mert ha nem, akkor baj van, csalók igyekeztek pénzt leemelni a számlámról Kecskeméten, csak azért nem sikerült, mert ők, a „bank”, eddig blokkolták az átutalást. Érdeklődött, máshol is van-e számlám, és átkapcsolt „a másik bank ügyintézőjéhez” (azóta már tudom, hogy valójában ilyen soha nem történik). Egy nő kedves hangon közölte, Kecskeméten éppen az imént próbáltak háromszor nyolcvanezer forintot leemelni tőlem, és tükörszámlát létrehozni. (Azóta már tudom, hogy ezekben a kamusztorikban szinte mindig Kecskemét a helyszín). Hogy „megvédjük a számlámat”, a nő arra kért, telepítsem az Anydesk nevű szoftvert a telefonomra, ami távolsági hozzáférést biztosít az eszközhöz. Ma már hihetetlen számomra, de akkor megtettem. Azóta már tudom, hogy egy bank soha nem kér ilyet. Az informatikai eszköztár mellett éppolyan fontos a csalók érzelmi módszertana: rémületet keltenek, sürgetnek, esetleg hivatali büntetéssel fenyegetnek, hogy az ember ebben a beszűkült tudatállapotban hibát kövessen el. Amikor a nő arra próbált rávenni, hogy pipáljam ki a frissen telepített szoftver megnyitásakor a „megismertem a kockázatokat” négyzetet, akkor kapcsolt be bennem a vészcsengő. A megfelelni vágyó, jó kislány énemet akkor győzte le a mindent érteni akaró, szőrözős énem, mert feltettem egy sor kérdést. Erre a nő lerakta a telefont, én pedig ott álltam remegő lábbal, emésztgetve, hogy a csalásra való figyelmeztetés maga volt a csalás. Különféle érzelmek kavarogtak bennem: a szégyen, amiért majdnem hagytam magam becsapni, az ijedelem, hogy majdnem elveszítettem a pénzem, de mind közül a megrázkódtatás volt a legnagyobb, hogy miközben a hangjába kapaszkodtam, egy embertársam megpróbált lépre csalni.