Lyukas tüdővel született, és talán már akkor eldőlt, hogy nagy küzdő lesz belőle. A szívósságára az iskolában is szüksége volt, pontosabban az iskolákban, többes számban, ugyanis Sára tizenkét év alatt tíz intézményben próbált boldogulni. Mint ma már tudja, háromszoros „diszes” volt (diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás, vagyis olvasási, írási és számolási nehézséggel küzdő), ami eléggé megnehezítette a dolgát. Sokszor érezte azt, hogy kilóg a sorból. Egy eset különösen élesen megmaradt benne.
– Új voltam az iskolában, amikor a tanár kihívott az osztály elé felelni a korábbi tananyagból. Nem tudtam a jó válaszokat, és teljesen leblokkoltam. A tanár ekkor eloltotta a lámpát, és így szólt: „Sötétség borult ránk, mert te elhoztad azt nekünk.” Sokszor eszembe jut, hogy ma szívesen odaállnék elé, felmutatnám neki a bölcsész-pedagógus diplomámat és a hat további képesítésemet, vagy elmondanám, hogy egy magazin beválogatott a fiatal tehetségeket felkaroló mentorprogramjába, meg hogy romaként az amerikai nagykövetségen dolgoztam gyakornokként.
Felkapom a fejem a szóra, nem is tudtam Sáráról, hogy roma. Kellett volna tudnom? Számít ez egyáltalán? – kérdezem rögtön magamtól. Nem számít, vagyis csak annyira számít, amennyire ez megnehezíti az ember életét. Egy-két beszólás előfordult, de ezek alapvetően nem rendítették meg az önbecsülését és a derűjét. Örökbe fogadott gyerek, akit a szülei feltétel nélkül szeretnek, és mindig mindenben támogatnak, tőlük kapta azt a szilárd értékrendet, ami alapján éli az életét.
Folyamatos tanulás
Édesanyja mindig jó érzékkel kitalálta, milyen irányba induljanak, hároméves korában például elvitte Sárát dzsesszbalettra, és a tánc örök szerelem lett. Olyannyira, hogy a lány az általános iskola után két évig táncművészeti szakközépiskolába járt, de végül nem ott érettségizett le, hanem egy szabad szellemiségű alternatív iskolában, ami szintén meghatározta a világlátását.
– A tánciskolában rengeteget balettoztunk, mert az mindennek az alapja, és éreztem, hogy ez nem teljesen az én műfajom – mondja Sára. – Arra is rájöttem, hogy elsősorban nem táncművész szeretnék lenni, sokkal jobban izgat a tanítás, és az, hogy közösen létrehozzunk valamit. Már ezekben az években is szívesen mutattam egy-egy figurát az osztálytársaimnak, és végül a szalagavatón előadott táncot is én tanítottam be.
Édesanyja sugallatára Sára pedagógusvégzettséget is szerzett, ami most nagyon jól jön. Folyton tanul, nem nyugszik, amíg ki nem kaparja magának a fejlődés lehetőségét. Annak idején úgyszólván bekönyörögte magát a híres Dévény Annához, hogy első kézből ismerhesse meg speciális manuális technikán alapuló módszerét, amelynek fókuszában koraszülött és sérült gyerekek és felnőttek mozgásrehabilitációja és -korrekciója áll. Aztán kinézett magának egy amerikai táncterapeuta-képzést. Írt a szervezőknek, és kiderült, hogy még abban az évben tartanak egy néhány hónapos oktatást Bécsben.
– Mondtak egy olyan összeget, amire visszaírtam, hogy egy magyar átlagembernek ez megfizethetetlen – meséli Sára. – Megkérdeztem, van-e valamilyen „deal”, meg tudunk-e esetleg egyezni valamilyen speciális ajánlatban. A szervező azt válaszolta, rendben: a feleségével és a gyerekeivel érkezik, és nagy segítség lenne nekik, ha a képzés után pár órát mindennap segítenék nekik a háztartásban, ennek fejében nem kér pénzt a kurzusért. Persze igent mondtam, már „csak” azt kellett kitalálni, hogy három hónapig hogyan élek meg Bécsben, de családi összefogással megoldottuk.
Kalap és hokiütő
Sára ma, harminchárom évesen szabadúszó tánc- és mozgásterapeuta. Már a szakdolgozatát is abból írta, hogy milyenek az oxigénhiányos állapotban született gyerekek lehetőségei a tánc és a mozgás világában, és azóta is elsősorban azokkal foglalkozik, akik nem feltétlenül urai a testüknek, a mozdulataiknak. Például mert sérültek, vagy mert idősek. Különösen a szívén viseli a demenciával élők sorsát. Mint mondja, a statisztikákból levonható következtetések szerint 2050-re világszerte átlagosan minden harmadik családban lesz demens személy, ezért igenis foglalkoznunk kell azzal, hogy utat találjunk hozzájuk. Például a táncon keresztül.
Most biztosan felmerül a kérdés az olvasóban, hogy mégis hogyan tud táncolni egy kerekesszékes vagy egy gyenge, bizonytalan mozgású idős ember. Nos, például ülve. Légzőgyakorlatok, törzscsavarások, láb- és karemelések: szinte az egész test átmozgatható, természetesen óvatosan. Sára igyekszik minél több játékosságot belevinni a koreográfiákba, legutóbb például kalapokat szerzett, vagy éppen hokiütőket. Egyik idős vendége meg is lepte, amikor legközelebb érdeklődött: „Hoztad az ütőket?” Olyasvalaki kérdezte ezt, aki Sára nevére nem feltétlenül emlékezett, de arra igen, hogy hokiütők voltak nála. Ez is csodálatos a táncban. A zene és a zenére végzett mozdulatok az emlékezet olyan regisztereiből hívhatnak elő élményeket, ahová egy-egy demens beteg a hétköznapi pillanatokban esetleg már nem ér el.