Míg fotós kollégámmal Budapestről Nagycserkeszre autózunk, erre a bokortanyáiról elhíresült, Nyíregyháza közeli településre, van időm ráhangolódni arra, amit látni fogok. Élénken emlékszem még, mennyire megrendültem néhány évvel ezelőtt a Jurányi Ház Szociopoly című interaktív színházi előadásán, amikor kiderült, hogy bármennyire elszánt vagyok, nem tudom megoldani nézőkből toborzott kis családom, öt gyerek eltartását kétszázezer forintból – a közmunkából, idénymunkákból és családi pótlékból összejött havi jövedelemből. Mindig szembesültem valamivel, amire nem számítottam. Egy be nem fizetett villanyszámlával, az uzsorással, aki a tartozásokat követelte, de ami a legérzékenyebben érintett, nem tudtam megvenni a gyerekemnek a szemüveget, amikor kiderült, hogy nem látja a táblát az iskolában. De még a városban működő szakrendelésre sem tudtam elvinni, mert a busz oda-vissza annyiba került volna, mint két kiló kenyér, és én inkább az éhes szájak betömését választottam. A kislányom tehát szemüveg nélkül maradt, arra ítélve, hogy végképp lemaradjon a tanulásban, engem pedig hatalmába kerített a tehetetlenség és a megalázottság érzése. Pedig az csak játék volt! A jelenlegi háromszáz legszegényebb magyarországi falu helyzetét modellezte, és a közelébe sem ért a valóságnak. A szomorú valóság itt, Nagycserkeszen rajzolódik ki a szemünk előtt, 2023 decemberében…
Hamupipőke
A tizenhat éves Marika az egyik modern, jól felszerelt szemüvegbuszban – kettő áll az óvoda és az iskola közötti téren – vár a sorára. Félénken figyeli, ahogy egy ötödikes kislány szemébe éppen pupillatágítót csepegtet az optometrista. Erre azért van szükség, mert a gyerekek szeme még nagyon rugalmas, és könnyen ráfókuszál egy olvasmányra, képernyőre, ilyenkor beáll a látásuk közelre, és nem lehet megállapítani, mennyire látnak jól távolra. A pupillatágító elzsibbasztja a szemüket, és negyedóra alatt visszarendeződik a látásuk. Szóval Marika éppen csodát lát, már amennyire vastag lencséi mögül érzékelni tudja. A szemüvege amúgy is borzalmas állapotban van, homályosra karcolódott, és a keret több helyen eltört, a szára meg van csavarodva.
– Mi történt vele? – kérdezem ijedten.
– Leestem a lépcsőn, és eltörött – vallja be a lány. – Azért van megolvadva itt, jobboldalt – tapogatja ki a szeme fölött az elroncsolódott műanyagot –, mert a tűzhely fölött próbáltuk összeforrasztani. Egyébként ezt még hetedikes koromban kaptam, három éve, azóta romlott a szemem… Nem volt pénz újra. A szemészetre még valahogy bejutottam volna Nyíregyházára, de úgyse lett volna pénz új szemüvegre. Magas a dioptriám, mínusz tizennégyes, meg a keretek is nagyon drágák, lehet, hogy százezer forintba is belekerült volna. Hogy tudnánk mi azt kifizetni? Apukám meghalt, anyukám egyedül nevel minket. Volt néhány év, amikor nem is volt szemüvegem. Alsóban például egyáltalán nem láttam a táblát, a tanító néni egy feladatlapon adta oda, amit meg kellett tanulnom.
– Hányan vagytok testvérek?
– Tízen. De már csak hárman vagyunk kiskorúak… – elhallgat, már-már visszahúzódik a csigaházába, aztán még kiböki, hogy ezt a szemüveget is a máltaiaktól kapta.
Végignézek a némaságba burkolózott kamasz lányon. Szőke haja hátul varkocsba fogva, az arca sima, jól állna neki egy fekete, olaszos keret. Ő is arra gondolt, jegyzi meg alig hallhatóan… Amíg a másik gyereknél hatnak a szemcseppek, Marikát is megvizsgálja az optometrista. Fiatal nő, Kovács Emese, még új a csapatban. Az optometristák nem orvosok, az egyetemen a látásszűrés tudományát sajátítják el, de a gyerekekét ott nem oktatják, ehhez el kellett végeznie egy külön kurzust. Ha kancsalságot vagy tompalátást érzékelnek, bátran konzultálhatnak a szeretetszolgálattal szerződött szemorvossal, dr. Domsa Patríciával. Itt azonban ilyesmiről szó sincs, Marika a nagybátyjától örökölte a rövidlátást.
– Kérlek, a szemközti tükörben olvasd le a fejed felett lévő betűket! – mondja a lánynak Emese, majd egy orvosi keretben cserélgeti a szeme előtt az egyre erősebb dioptriájú lencséket. Figyeli, melyikkel lát élesen a lány. Csak ezután választhat keretet.
Marika leveszi viharvert szemüvegét, közelebb gurul a tükörhöz, és az orrát szinte hozzányomva igyekszik felmérni az elé rakott kereteket. Legalább négyszázat tárolnak a buszban, egymás után kerülnek elő a fiókból. Az elsőre Marika szelíden, de határozottan rávágja, hogy nem tetszik neki. A második sem nyer, de a harmadikra egyértelműen rábólint. Egy fekete, fehér szárú, trendi olasz keret. Megdicsérem a választását, mire alig észrevehetően elmosolyodik, és egy elegáns mozdulattal megigazítja orrán az új szemüveget. Hamupipőke jut róla eszembe, amikor a lábára kerül az üvegcipő. Még a tartása is más most. Ismeretlen magabiztosságot kölcsönöz neki a tudat, hogy ezentúl ő is villoghat valamivel a szakközépiskolában. Bolti eladónak tanul, már csak három éve van hátra. Mégiscsak máshogy fog festeni egy ilyen divatos szemüvegben!
Kis kópék
Elnézést, megcseréltem a sorrendet. A szeretetszolgálat munkatársai az óvodában és az iskolában előbb előszűrik a gyerekeket, hogy a szemüvegbuszig csak a valóban segítségre szorulók jussanak el. Először a Nyitnikék óvodába vonulnak be betűtábláikkal. Követem őket. A tornateremben szigorúan kimérik az öt métert, és egy széket helyeznek a táblák elé. A sóhomokozó – mert már ilyen is van – pereméről három lurkó lógatja a lábát: a nagycsoportos Lara, és a két középsős,
Lilike és Zsombor. A pedagógiai asszisztens, Széchy Veronika a kisfiút ülteti először a székbe. A kissrác valódi sajtkukac, képtelen lenne kivárni, míg a lányok szűrése befejeződik, cserébe azonban gyors, mint a villám. Kis kezét pontosan abba az irányba forgatja, amerre a betűk szára mutat. A szeme éles, mint a sasé, derül ki. Ilyen kicsi gyerekeknél nehéz ezt megállapítani, hiszen a betűket még nem ismerik, következésképp nem tudják leolvasni a táblát. De Zsombor ügyes. Most egy képeslapszerű papírt tartanak elé. Az asszisztens, Sári kedvesen megkérdezi tőle:
– Mit látsz ezen a „varázstáblán”?
A kis kópénak elkerekedik a szeme:
– Egy autót! – Majd kicsit félénkebben: – Megkaphatom?
A térlátása kitűnő, már fut is vissza lelkesen a „varázstáblával” a társaihoz.
Amíg a gyerekek ebédelnek, mi elbeszélgetünk kicsit az optometristák gyöngyszemével, Varga Katalinnal.
– Miért dolgozom a szeretetszolgálatnál? Mert ezt a munkát nekem találták ki – neveti el magát. – 2018-ban fél évet Kongóban töltöttem önkéntesként Hardy Richárd magyar szemészorvos mellett, a misszióira is elkísértem a dzsungelbe. Ott köteleződtem el végleg a szociális munka mellett. Elképesztő szegénységet láttam Afrikában, de sajnos itthon is egyre gyakrabban találkozom hasonlóval. Nemrég például az egyik faluban megismertem egy olyan családot, ahol a gyerekek sorban szürke hályoggal születtek. Fel is hívtam Richárdot, hogy képzelje, itt ugyanaz van, mint Kongóban! A gyerekek azonnali orvosi beavatkozást igényeltek, sikerült is a szeretetszolgálat közreműködésével kórházba juttatni és megműttetni őket. Egyébként a felzárkózó településeken nincs sok szembetegség, sőt, a távollátás sem jellemző.
Igyekszem Katit visszaterelni a személyes történetéhez, kíváncsi vagyok, végül hogyan kötött ki a gyermekszemészeti csoportban. Amikor Kongóból hazajött, emlékszik vissza, másfél évig nem találta a helyét. Az optikába, ahol korábban dolgozott, nem akart visszamenni, mert még a gondolatától is irtózott, hogy százezres árakat kelljen kiejtenie a száján. Biztosan szerepet játszik ebben, hogy hívő, sokgyerekes családban nőtt fel, a szülei annak idején alaposan megfontolták, mire költenek. Kati egyelőre várt, de már éppen vissza akart indulni Kongóba, amikor felfigyelt a közösségi oldalon Domsa doktornő hirdetésére, aki optometristákat keresett ehhez a látásszűrő programhoz. Kati azonnal jelentkezett. Először azt hitte, önkénteskedni kell, csak később esett le neki, hogy ez valódi munka. Lelkesedése máig nem hagyott alább. 2020 januárja óta hetvenhat faluban kilencezer gyereket szűrtek meg, és ezeregyszázan kaptak szemüveget. A keretet a rászoruló gyerekek helyben választhatják ki, majd beállítják az arcukhoz, de a lencsét már a budapesti műhelyben szerelik bele a szakemberek. Három hét múlva már viselheti tulajdonosa az új szemüveget, fizetnie sem kell érte.
Fókuszban a gyerek
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat koordinálta Felzárkózó Települések program, amelynek a látásszűrés az egyik fontos eleme, Nagycserkeszen az Oltalom Szeretetszolgálat segítségével valósul meg. Boros Zoltán, a Jelenlét Pont vezetője, a program helyi koordinátora meghív egy, a falutól hat kilométerre fekvő bokortanyán lakó családhoz, hogy belássak egy kicsit a színfalak mögé. Nagycserkesz két évszázaddal ezelőtt még tizennyolc úgynevezett bokortanya laza szövetsége volt, meséli, amelyek többsége a múlt század ötvenes éveiben olvadt egy faluvá. A gyerekek közül azonban még ma is sokan járnak a falu körül fekvő bokortanyákról iskolába. Amíg Cigánybokor – így hívják úti célunkat – felé autózunk, Zoltán arról is informál, hogy csapatával komplex feladatokat látnak el a faluban. Szerveznek baba-mama klubot, ahol a várandósságtól a gyerekek hároméves koráig kísérik a családokat, növelve így a gyerekek hosszú távú esélyeit; támogatják a szegénységbe süllyedt családokat a komfortosabb otthon megteremtésében; játszóteret építettek; ismeretterjesztő előadásokat tartanak a szülőknek, de segítenek a rászorulók adósságainak rendezésében, és egyéb krízishelyzetekben sem hagyják őket magukra.
– Amit azonban ennél is fontosabbnak tartok – hangsúlyozza a férfi –, az a közösségépítés. És működik! Az emberek egyre inkább nyitnak, és nemcsak felénk, de egymás felé is. Nagy öröm látni, mert amikor három évvel ezelőtt megérkeztünk ide, csak magányos, bezárkózott embereket láttunk, és hatalmas elkeseredést. Munka alig akadt a környéken, a fiatalok elszállingóztak, az egykor viruló tanyavilág lassan tönkrement. Ma megint kezdenek földet művelni az itteniek, sokan dinnyéznek, méhészkedőről is tudok, néhány fiatal pár visszaköltözött a „bokrokba”. Én, aki egy román határ menti faluban nőttem fel, ismerem a falusiak gondolkodását, és pontosan tudom, mi hiányzik a gyerekeiknek. Lelki támogatás, jó oktatás, de ami ennél is fontosabb: jövőkép! Ennek megteremtésén fáradozunk. De meg is érkeztünk az úti célunkhoz.
A felújított tanyasi házból egy fiatalasszony siet elénk, húszévesnek alig látszik. Kezében egy pöttöm lányka, annak kezében egy pöttöm macska. Van még két nagyobb gyermeke is, árulja el, de ők most óvodában vannak. Kriszti, mert így hívják, óriási türelemmel terelgeti tűzrőlpattant kislányát az udvaron. A jóisten is anyának teremtette, gondolom magamban. Sajnos a középső gyerekével sok a baj, mondja szomorúan, például még mindig nem beszél, és ő kezd nagyon aggódni.
– A szeretetszolgálat munkatársai szerencsére rengeteget segítenek – sóhajt fel –, én lassan már a barátnőimnek tekintem őket. Nem hagynám ki egyetlen előadásukat sem. Imádjuk a baba-mama klub programjait is a gyerekekkel, múltkor például főzni tanultunk, seperc alatt megtanítottak egészséges ételeket készíteni. Most éppen a lányomnak keresnek fejlesztési lehetőséget. Nagyon hálás vagyok nekik… Hé, Nara, ne nyomorgasd azt a cicát, még megfúl! – szól rá a kicsire, és megtörli az orrát. – Remélem, nekik már jobb lesz, mint nekem volt – jegyzi meg csendesen.
Úgy legyen!
(Fotó: Falus Kriszta)
