Egyre többször hallom ismerőseimtől, barátaimtól, hogy ha energia-, idő- vagy pénzszűke miatt választaniuk kell a nyári vakáció és a síelés között, hát ők bizony utóbbit választják, és bevallom, kezdek így lenni vele én is. Mert ez valami radikálisan más, mint a hétköznapok, nyomokban sem emlékeztet rájuk.
Noha egész évben erre vár az ember, az első reggel meglepően nehéz kivergődnie a sípályára, az előző napi utazást követően annyira húzza még az ágy. Aztán ez is összejön, megvannak a jegyek és bérletek, és miután a helyi síkölcsönzőből sikerül pótolni, ami a gondos tervezés ellenére mégis hiányzik a felszerelésből, kezdődhet a csúszkálás. A felvonók általában reggel kilenctől délután négyig mennek, és rendkívül szórakoztató figyelni, amikor valaki életében először használ tányéros vagy csákányos liftet. Kivéve, ha a saját gyerekünkről van szó. A melegedők hangulata elképesztően jó, és mindenfajta finomságot lehet bennük kapni. Természetesen alkoholos italokat is, ám nem ajánlatos túl sokat fogyasztani belőlük, mert míg az első kör javítja a koncentrálóképességet, addig a második és minden további rohamosan rontja. Az úgynevezett après ski, azaz minden, ami síelés után következik, ugyanúgy szerves része az élménynek, sőt még szervesebb, mert van, aki csak ebben vesz részt. Mert hiába űzik sokan, a síelés akkor is extrém sport. Az egyes síterepek különböző célközönségre szakosodnak, minden síparadicsom hasonlít is és különbözik is egymástól.
Két dolgot mindenképpen meg kell még említenünk, ami minden sívakáció sajátja: a legendás harmadik nap és a közmondásos utolsó csúszás. E két alkalommal szokott ugyanis a legtöbb baleset történni. Az első nap megpróbálja feleleveníteni az ember a tavalyi emlékeit, a második nap visszatérnek a technikásabb mozdulatok, a harmadikra pedig úgy érezzük, jobban megy, mint valaha. És akkor toljuk neki… A legutolsó csúszásnál pedig már közvetlenül azután tudjuk, hogy ezt nem kellett volna, miután beszálltunk a felvonóba.
Egyszóval síelni jó, mindenhol jó, de az élmény mindenhol mégis más. A következőkben négy olyan síterepről szólunk, amelyekhez személyes élmények fűződnek.
Saas-Fee, Svájc
Ez a svájci kisváros 800 méterrel fekszik magasabban, mint Magyarország legmagasabb pontja, a sípályák pedig egészen 3600 méterig mennek fel, ahonnan körbenézve tizenhárom, négyezer méteres csúcsban gyönyörködhet a szemlélődő – többen, mint az Alpokban bárhonnan máshonnan. Kicsit messze van Budapesttől, valamivel több mint ezer kilométerre, az útra érdemes beszerezni a Háború és békét vagy más hasonló nagyregényt hangoskönyvben. A fantasztikus síélmény mellett három dolog miatt is megéri ide eljönni, amit máshol nem nagyon láthat az ember. Az egyik, hogy a városka, korát messze megelőzve, 1951 óta autómentes övezet, csak a helyi elektromos járművekkel lehet közlekedni.
A másik, hogy itt működik a világ egyetlen hegyi metrója, ami olyan, mintha a Budavári sikló a föld alatt menne. A harmadik pedig a hegy tetején körbeforgó panorámaétterem, ahol kipróbálásra ajánlom a raclette-et, ami kis serpenyőben megolvasztott aromás svájci sajtot jelent a legkülönbözőbb betétekkel.
Malga Ciapèla, Olaszország
A Dolomitok királynőjének is nevezett Marmolada hegytömb gleccserének lábánál, 1450 méter magasan, Budapesttől 780 kilométerre, festői környezetben található kis üdülőfalu (induló képünkön) több különlegességgel is büszkélkedhet. Egyrészt innen indul a Funivie Marmolada, a kilométeres mélységet átívelő függőkábelvasút, amire a magyarban a lanovka név honosodott meg. Az élmény repülésszerű. Másrészt Malga Ciapèlában ér véget a Dolomitok leghosszabb, 12 kilométeres sípályája, ami 1850 méter szintkülönbséget fog át. Az olaszok rendkívül család- és gyerekszeretők, például egy úr nagyon kedvesen utánunk hozta a legkisebb gyerekünket, akit valamelyik lejtőn véletlenül elvesztettünk. A Funivia étteremben mindenképpen érdemes megkóstolni a spagettinél valamivel vastagabb bigoliból készült ételeket, ez a tészta Veneto tartomány egyik specialitása.
