Élmények, emberek, gondolatok. Milyen hatásra válunk azzá, akik vagyunk? Kolonits Klára operaénekes élete mérföldköveiről mesél.

Belső erő

Nagyapám, dr. Bartha Dénes ismert zenetörténész volt. Amikor megszülettem, éppen Amerikában tanított – tehát közvetlen hatással nem volt rám. Viszont az édesanyámnak négyéves koromban szóltak az óvodában, hogy érdemes lenne valamilyen zenei iskola felé orientálódni: a tehetség megjelent anélkül, hogy a szüleim bármilyen módon serkentették volna. Sőt, inkább próbáltak lebeszélni. Az egyik legkorábbi emlékem, hogy hatéves koromban a földre vetem magam, hogy én márpedig a Kosciuszkó Tádé utcai zenei általános iskolába szeretnék járni. Ugyanez volt a hangszerválasztásban vagy akár az éneklésben is: szinte mindig mindenki ellenében döntöttem a zenélés mellett. 

Ki vagyok én?

Szoprán énekesnő vagyok, de ezen belül sokféle leosztás létezik: koloratúr-, lírai, drámai szoprán. Tizenhat év telt el úgy a pályámon, hogy nem tudtam, pontosan melyik vagyok. Mások sem tudták. Nem úgy reagáltam erre, hogy elvette volna a kedvem, hanem inkább úgy: akkor keressük meg, ki vagyok én. Ez hosszú folyamat volt, és szerencsés csillagállás kellett hozzá, az, hogy éppen olyan zeneigazgatója legyen az Operának, aki a segítségemre lehet: ­Kesselyák Gergely karmester. A zeneigazgató úr 2006-ban mondta, hogy szerinte drámai koloratúrszoprán vagyok, és segített benne, hogy ezt hogyan építsük fel. Ez fordulópontot jelentett a pályámon.

A legnagyobb segítőm: a férjem

A tanáraim közül sokan segítettek, de akinek a legtöbbet köszönhetem, az a férjem, Dinyés Dániel zeneszerző, karmester. Már huszonegy éve van mellettem. Nélküle korántsem tudtam volna idáig eljutni. Két nehéz dolog van a pályánkon. Az egyik, amikor az énekes sikertelen, mert akkor elkeseredik, és nem akarja beletenni a karrierjébe a kellő energiát. De a legnehezebb a sikerrel való megküzdés. Hogy ne szálljon el az ember, hanem olyan rugalmas állapotban maradjon, hogy meg tudjon küzdeni a további nehézségekkel – mert azok mindig érkeznek. A férjem olyan, akár egy jó edző: folyamatosan jó tanácsokkal lát el.

Varázsfuvola kontra Lammermoori Lucia

A koloratúrszopránoknál általában az Éj királynőjének szerepe a legek legje, de ritkán fordult elő, hogy teljesen önfeledten érezzem magam benne. Inkább a Lammermoori Lucia jelentette számomra a csúcsot, amit 2016 és 2019 között énekeltem Budapesten. Akkor már voltam annyira jó technikailag, hogy a nehézsége ellenére nem okozott nagy stresszt. Viszont örültem annak, ahogy fogadták. Ám ami az egész életemet végigkísérte, az a Traviata volt. Közel száz alkalommal énekeltem, talán tizenkétféle rendezésben. Ez egy fiatal szerep, így 2022-ben el kellett búcsúznom tőle. Verdi Traviatája aztán átadta a helyét Bellini Normájának.­ Ez a két utóbbi szerep jellemzi a legjobban a pályafutásomat.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .