Különös lény az ember. Amikor világra jön, nemcsak a családja kapcsolati hálójába születik bele, hanem annak érzelmi szövedékébe is, ami élete első napjától tudattalanul formálja, alakítja személyiségét. Ezt az érzelmi szövedéket generációkkal korábban történt traumák, fájdalmakkal és félelmekkel átitatott hiedelmek hozzák létre. Érzelmi örökségünk legtöbbször láthatatlan, mint a levegő, és éppen olyan megfoghatatlan, körülírhatatlan.
Amikor először ül velem szemben egy kliens, tudom, hogy vele együtt családja generációs múltja is megjelenik. Van, hogy viszonylag gyorsan kiderül, hogy évtizedes történetek visszhangjaival van dolgunk, és van, hogy csak sokára rajzolódnak ki az összefüggések a jelenben megélt problémák és a múltbeli történések között.

Szól a vészcsengő

Lídia egy viszonylag általános, kevéssé konkrét panasszal keresett meg. Bár a felszínen minden rendben volt az életében, ennek ellenére sokszor szorongott. A harmincas évei közepén járt, volt munkája, barátai, párja, akivel már az esküvőt tervezték, mégis gyakran előfordult, hogy hirtelen kiszáradt a torka, a szíve pedig hevesen kezdett verni. Érzékeny, tépelődő alkat, sok időt fordított kapcsolatai elemzésére. Ha úgy érezte, felborult a harmónia, könnyen katasztrofizáló gondolatok csapdájában találta magát. Ha a főnöke egyeztetni szeretett volna vele, attól tartott, valami súlyos hibát követett el, és elveszíti az állását; a vérvételi eredményén egyetlen apró eltérést halálos betegségnek hitt; ha a párja nem vette fel a telefont, megrémült, hogy biztosan baleset érte. Lelke mélyén sérülékenynek és értéktelennek érezte magát. Néha, amikor hallgattam őt, felsejlett előttem egy kép, ahogy egy éppen elszakadni készülő tartókötélen csüng, miközben alatta csak a végtelen mélység tátong.
Különös lény az ember, mondom megint, mert ha képes ráhangolódni embertársára, a szavakon túli tartományokba is bepillantást nyerhet. A terapeutában megjelenő képek, érzések a páciens szavakkal sokszor ki sem fejezhető tartományairól mesélnek, zsigeri megélésekről, sejtekbe, csontokba kódolt hiedelmekről.
Ha Lídia életét csak a felszínen is jól látható darabkákból raknánk össze, makulátlan képet kapnánk, amelyet bárki megirigyelhetne, ám az nagyon messze lenne az ő szubjektív valóságától. Lídia sokat küszködött bizonytalan, fenyegetésekkel teli belső világával. Agyának logikusan gondolkodó része hiába jutott megnyugtató eredményekre egy-egy helyzet elemzésekor, az érzelmekért, veszélyészlelésért felelős régiók határozott kézzel vették át az irányítást. Ilyenkor megugrott a vérnyomása, a szíve hevesen vert, arcát pedig pír öntötte el. Baj van, baj van – szólt a vészcsengő, ami a külvilágtól teljesen független, önálló életet élt. Nem abban segítette, hogy valódi veszély esetén megtervezze a leghatékonyabb védekezést, hanem akkor is jelzett, amikor csendben kellett volna maradnia. Bár hitem szerint az okok megszüntetése a legfontosabb, az erős szorongásos tünetek esetén a legelső feladat a tünetek mérséklése. Amíg Lídiát a szorongásai uralják, és nem ő uralja azokat, addig hiába kutatunk az okok után, hiszen feszült állapotban a legegyszerűbb összefüggéseket sem lesz képes felismerni. Úgy sodorta őt a feszültség, mint apró csónakot az áradó folyó, ezért először is mederbe kellett terelni ezt a korábban kezelhetetlennek hitt erőt.
A legelső lépés azonban nem a csillapítás, csupán a megfigyelés. Ránéztünk, milyen a feszültsége, hol található a testében, mekkora a kiterjedése, hullámzik-e, vagy állandóan jelen van, megvizsgáltuk, tud-e hőmérsékletet vagy színt rendelni hozzá. Most, hogy nem akarta azonnal leküzdeni a szorongását, hogy nem menekült, végre elkezdett ismerkedni vele. Ez az ismerkedés pedig váratlan módon meghozta az enyhülést. Amikor rátört a feszültség, mélyeket lélegezve elkezdte figyelni. Szinte barátjává tette, és mostantól már nem az érdekelte, mikor fog megszabadulni tőle, hanem arra volt kíváncsi, milyen helyzetekben jelenik meg, mit akar üzenni neki.

Hallgass!

Nem kellett sokáig várnia. Egy nyár eleji hétvégén úgy döntöttek, hogy párjával leviszik annak szüleit a balatoni hétvégi házba. Az idős szülők évek óta minden nyarat lent töltöttek, így rengeteg csomagot pakoltak össze. Lídia a sok pakk mellett már nem fért be az autóba, jobb ötlete nem lévén, párja megkérte, hogy vonattal menjen utánuk, ő pedig az állomáson várja majd. Már ki is bérelt egy helyes kis szobát közvetlenül a vízparton, hogy kettesben is legyen idejük, a hétvégéjük ne csak a szülők segítéséről szóljon. Lídia, bár nem örült, beleegyezett a megoldásba, ám ahogy a kis csapat nélküle indult el, összeszorult a torka. Nézett a távolodó autó után, és azt érezte, kitaszították, kitagadták.
Amikor a következő ülésen zaklatottan beszámolt erről az eseményről, felkaptam a fejem az erős érzelmi töltetű kitagadás és kitaszítás szavakra. Azt javasoltam, járjuk kicsit körül ezeket a szavakat, nézzük meg, miért bukkannak fel egy ártatlannak tűnő helyzetben. Arra biztattam, kutatásaiba vonja be családját is, hátha tőlük kap választ.
A következő alkalomra izgatottan érkezett, és táskájából egy sietve felskiccelt családfa részletét halászta elő, majd rábökött egy névre: itt van, ő az! A név nem volt más, mint a nagymama lánytestvére, akinek története hidegrázós magyarázatul szolgált Lídia szorongásaira. Erzsi – nevezzük most így – tizennyolc éves volt, amikor beleszeretett egy jóképű fiúba, és eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, hozzámegy feleségül. Akadt azonban egy csöppet sem kicsi bökkenő: a fiú roma származású volt. A család felháborodott, és eltiltották Erzsit a találkozásoktól. A szerelmes lány azonban nem ismert akadályokat, ha kellett, az éj leple alatt szökött ki egy-egy lopott csókra. Amikor apja leleplezte és választás elé állította, ő megmakacsolta magát, és a párja mellett döntött. Akkor talán még nem is sejtette, hogy a kitagadás egy életre szól majd. A feldühödött apa az egész családnak megtiltotta, hogy egy szót is váltsanak a lánnyal, mert szerinte szégyent hozott rájuk. Bár egy településen éltek, semmiféle kapcsolatban nem álltak egymással.
Lídia emlékszik, hogy kicsi lányként, amikor a nagymamájával sétáltak, többször is előfordult, hogy egy szembe jövő asszonyt meglátva hirtelen sarkon fordultak, és az ellenkező irányba indultak. Ő hiába kérdezte, mi történt, válaszként csak annyit kapott, hogy hallgasson. Hallgasson, ahogy az egész család hallgatott. Ha egyszer-kétszer szóba került is Erzsi, csak úgy emlegették, hogy „Az”. Lídia kíváncsi, koraérett kislány volt, ezek a fojtottan elsuttogott megjegyzések sem kerülték el a figyelmét. Tudta, vagy inkább érezte, hogy valami titok lappang a családban. Bár korábban soha nem hallotta a történetet, lelke mélyén mindig is úgy érezte, a család nem egy megkérdőjelezhetetlenül biztos bázis, hanem egy olyan hely, ahonnan könnyen ki lehet rekesztődni, ahonnan a semmibe lehet zuhanni. Amikor idős nagymamája mindent elmesélt, végre összeállt a kép, és kiderült, egy hosszú évtizedekkel korábbi, feldolgozatlanul lappangó családi történet és a köré szerveződött titkok hogyan okoznak szorongásos tüneteket.
Különös lény az ember. Úgy gondolja, ha egyszer valami megtörtént, az bármikor újra megtörténhet. Ha egy család egyszer kitagadott valakit, akkor az más családtagokkal is megtörténhet, ez pedig akkor is szorongást kelt, ha titkokkal próbálják elfedni az eseményeket. Bár Lídia szorongásos tünetei a történet felszínre kerülésével nem szűntek meg teljesen, jelentősen csökkentek, a családban meginduló beszélgetések pedig a teljes otthoni légkört felszabadították.