Pályaválasztásában az 1960-as évek kórházsorozatainak hősei motiválták, általuk képzelte el, milyen lehet orvosnak lenni – mesélte egy 2019-es TEDx-előadásában a New York-i
születésű Robin Cook. Egyetemistaként azonban hamar utolérte a kiábrándulás, mivel a gyógyítás közel sem tűnt olyan empatikusnak és önfeláldozónak, mint amilyennek a filmek mutatták. Rájött, hogy a sorozatokban látott orvoslás nem éppen valósághű, inkább olyan, amilyennek látni szeretnénk. Ekkor határozta el, hogy ír majd ennek a világnak az igazi arcáról.
Tanulni sosem késő
Medikusként, majd rezidensként nem volt ideje az írásra, a fordulatot a besorozás hozta meg számára: a haditengerészethez került, egy tengeralattjáróra. Volt, hogy hetvenöt napon át nem jöttek a felszínre, és ez tökéletes lehetőséget nyújtott első regényének megírására. A gyötrelem éve (1972) rámutat, hogy a doktorképzés nem olyan orvosokat termel ki, akiket aztán szívesen látunk a betegágy mellett.
A siker elmaradt, a szerzőt viszont éppen az általa kritizált egyetem nevelte arra, hogy kudarc esetén térjen vissza az alapokhoz, azaz a szakirodalomhoz, ami itt a bestsellereket jelentette. Cook ugyanis úgy akart világsikerű regényt írni, hogy korábban egyet sem olvasott… Ekkor viszont több mint kétszáz könyvön tanulmányozta, mivel lehet betörni – ezek után ő maga is unalmasnak tartotta első regényét. Nézőpont kérdése, hogy biztosra ment-e azzal, hogy a népszerű műfajok ötvözése mellett döntött, vagy éppen óriási kockázatot vállalt: mindenesetre ő volt az első, aki orvosi közegbe ültette a krimi-thriller párosítást.
Az új történet orvosi kérdésekben kevesebb kutatómunkát igényelt, mint írástechnikai szempontból, Cook csak aneszteziológiai ismereteit frissítette fel, és mivel női főszereplője volt, utánakérdezett annak, milyen nőnek lenni a kor orvostársadalmában. Így egy hitelesebb főhősnővel nyomoztathatott az után, hogy néhány fiatal, életerős beteg miért esik kómába rutinműtétet követően. A kiadó kevésbé volt biztos a fogadtatásban, mint ő, de neki lett igaza: a Kóma 1977-ben hatalmas sikert aratott. Érdekes, hogy eleve úgy írta meg, hogy a fejében volt a filmverzió, de a moziadaptációt végül Michael Crichton jegyzi, aki eredetileg szintén orvos. Sőt, a hetvenes években ő is írt egy történetet az amerikai egészségügyi rendszerről. A sztori sohasem került vászonra, mégis legendává vált: ebből született az 1994-ben bemutatott sorozat, a Vészhelyzet első része.
Baljós klinikák
Nappal szemsebész, éjszaka író – így mutatta be 1977 végén a The New York Times az új sztárszerzőt. Cookot már ekkoriban is faggatták arról, orvosnak vagy írónak érzi-e magát. Azt válaszolta, inkább tartja magát orvosnak, aki egyébként ír, mintsem írónak, aki történetesen orvos. Tudományos felkészültsége mellett amiatt is előnyben érzi magát, hogy olyan élmények érik, amilyeneket laikus író aligha tapasztal meg: a kórházban rendszeresen szembesül drámai helyzetekkel, élet-halál kérdésekkel.
A Kóma sikere után sorra jelentek meg regényei. Miközben az írók többsége még mindig nagyszerűnek és progresszívnek ábrázolta az egészségügyet, ő sötét képet festett róla. A laikusokat meglepte, hogy nála az orvosok is lehetnek rosszfiúk, kollégáitól viszont kapott olyan visszajelzést, hogy a könyvekben ráismernek mindennapjaikra. Volt, hogy aggódott a reakciók miatt: az Akár az Isten (1983) megírásához szívsebész barátja mellett gyűjtött tapasztalatokat, majd meglehetősen negatívan ábrázolta ezt a szakterületet. Tartott tőle, hogy megszakad a kapcsolat, de a barátja imádta a sztorit. Cook azzal sem ütötte meg a bokáját, hogy fiktív klinikáit részben létező intézményekről, akár saját munkahelyéről mintázta, pedig a kórházak a történeteiben veszélyes, korrupt helyek, ahol a betegek nincsenek jó helyen, jó kezekben. Főhősei azok az orvosok, akik harcba szállnak a rend helyreállításáért, útjukat viszont gyakran fehérgalléros bűnözők és maffiatagok keresztezik.
Szakmai kérdésekben fontosnak tartja a hiteles információátadást, ezért ha kell, külön kurzusokon képzi magát, terepmunkát végez. Így tett akkor is, amikor az ambulanciák és fekvőbetegosztályok mellett előtérbe hozta az igazságügyi orvosszakértők terepét, a bonctermeket. A Vakságban (1992) egy kezdő törvényszéki specialista, Laurie Montgomery figyel fel a megszaporodó kábítószer-túladagolásos halálesetekre, a későbbi könyvekben a doktornő szövetségest kap kollégája, Jack Stapleton személyében. Ők Cook leggyakrabban visszatérő karakterei: a Gyilkos terápiában (2010) például az őssejtkutatásban érdekelt gyógyszercégek után nyomoznak.
Mi lesz a mellékhatásokkal?
A mindig naprakész orvos-író kedvelt témája az innováció. Az első lombikbébi 1978-ban született, ezzel új fejezet nyílt a meddőség kezelésében. Cook 1989-ben a Mutációban már génmanipulált gyerekekkel riogatta az olvasókat, majd az Életjelben (1991) és a Sokkban (2001) is a mesterséges reprodukció etikai kérdéseit boncolgatta.
Nem csak az orvosi kutatóintézetekből kerülhetnek ki olyan fejlesztések, amelyek gyökeresen átalakíthatják a gyógyítást: az információs technológia térnyerésére Robin Cook már 1980-ban, az Agyban rámutat. Nano (2012) című regényét annak az ígéretnek ajánlotta, amit a nanotechnológia gyógyászati célú felhasználása hordoz, de hozzátette: reméli, kevés lesz a „járulékos veszteség”. Gondnak látja, hogy a kutatók, fejlesztők arra fókuszálnak, hogy egy-egy áttörés milyen problémára jelent megoldást, az egyéni és társadalmi mellékhatásokra viszont már kevesebb figyelem jut. 2014-ben a Mobilban például azt a kérdést feszegette, biztosan jó-e az, ha az okostelefonunk a háziorvosunk szerepébe lép.
