Egyik este, amikor a feleségemmel mi már aludni szerettünk volna, Berninek még nem nagyon akaródzott lefeküdnie. Egymás után jutottak eszébe a fontosabbnál fontosabb dolgok, hogy miért is kell neki mindenképpen a hálószobánkban maradnia. Végül, amikor már úgy tűnt, minden lehetőséget kimerített, egyszer csak sírva fakadt.

– Miért sírsz, édesem? – fordultam hozzá empatikusan. – Tényleg ennyire sértő, ha valakit elküldenek aludni?

– Nem azért sírok – felelt Berni, és amikor látta, hogy kérdőn nézek rá, folytatta –, hanem azért, mert veszélyeztetett vagyok.

Ez egy olyan szó, amire minden szülő felkapja a fejét, még ha sejti is, hogy esetleg manipulációs szándék húzódik meg a háttérben.

– És ki mondta neked, hogy veszélyeztetett vagy?

– Te.

Hm. Lehetséges. Igyekeztem az eszembe idézni a szituációt, amikor ilyesmit mondhattam, de semmi konkrét nem jutott eszembe. Gondoltam, azért egy próbát megér:

– Ja, igen, amikor azt mondtad, hogy márpedig te akkor sem fogsz kiporszívózni, ugye?

– Nem, Tati, amikor azt mondtad, hogy az okostelefonok nagyon veszélyesek rám… – Nem tudta folytatni, mert újra keserves sírásba kezdett.

Nicht vor dem Kind, ne a gyerekek előtt! Az idők során rájöttem, hogy teljes illúzió azt gondolnunk nekünk, szülőknek, hogy bármit is titokban tudunk tartani a gyerekek előtt. Nem mintha valaha is titkolni gondoltam volna Berni előtt az okostelefonok hatásait, csak azt hittem, hogy az az adott beszélgetés négyszemközt zajlik a feleségem és köztem. Nem hittem volna, hogy a közelben van még két fül, ami nem hozzánk tartozik.

Akkor a feleségemmel arról beszélgettünk, hogy noha egyre-másra futnak be a teljesen egyértelmű tudományos kutatási adatok, hogy milyen veszélyeket rejtenek az okostelefonok és a közösségi média, mégsem történik semmi. A nemrég napvilágot látott megakutatás, a Global Mind Project eredményei szerint ugyanis az okostelefonok megjelenése óta a fiatalok egymást követő korosztályainak mentális egészsége folyamatosan romlott a kutatásban részt vevő öt kontinens mind a hatvannégy országában.

Az adatok szerint a tízévesnél fiatalabb lányok a legveszélyeztetettebbek.­ (Ez lehetett az az ominózus mondat.) A kutatók idevonatkozó megállapítását szó szerint idézem: „Azoknak a fiatal nőknek, akik kisgyerekként tízéves koruk előtt kapták meg az első okostelefonjukat, az átlagos mentálisegészség-kvóciense a klinikai distressz tartományban volt.”

Elég rémisztően hangzik. Anna Lembke amerikai pszichiáter szerintem korszakalkotó könyvében, a Dopaminkorszakban egyenesen azt írja, hogy

„az okostelefon a modern kor injekcióstűje, amely digitális dopamint szállít intravénásan az online generáció számára”.

Az okostelefon az agy jutalmazó rendszerére hat. Már csak azzal, hogy a kezébe veszi, kis örömérzés önti el az ember agyát a várakozástól, amit rögtön egy kis csalódottság követ, amit további okostelefon-használattal igyekszik kompenzálni, amit újabb csalódottság követ, és így tovább, ily módon lehet órákon át nyomkodni öntudatlanul. Illetve nem minden esetben öntudatlanul, mert gondolataimból visszatérve a valóságba azt vettem észre, hogy veszélyeztetett kislányom kezében bizony nem más található, mint az én okostelefonom.

– Te, Berni, nem pont erről volt szó? Mit keres nálad a telefonom? – kérdeztem.  

– Semmit, csak meg akartam nézni, hogy érzek-e­ örömöt, amikor a kezembe veszem… de nem érzek – mondta, és szó nélkül elment aludni.