Nincs az elítéltek közt speciálisabb helyzetben lévő, mint az a nő, aki gyermekét letartóztatása vagy a szabadságvesztésének letöltése alatt szüli meg. Ezek az anyák és csecsemőik a Bács-Kiskun Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézet II. számú börtönének anya-gyermek körletében élhetnek egy évet. Rájuk ez idő alatt külön jogszabályok vonatkoznak, ami érthető, hiszen ezek a gyermekek jogi szempontból teljesen szabadok, még akkor is, ha életüket a börtönben kezdik.
A zárkafolyosó csendes. A zöld vasajtók zárva. Az ajtók fölött színes rajzok, a babák sose hallott, igazán különleges neveivel. A kukucskálóablakokon bepillantva ágyon fekvő – néhol olvasgató – anya, a kiságyban békésen alvó csecsemő. A felügyelőnő kopog az egyik zárkaablakon: „Kérem, tegye L.-t a kiságyba!” A hang erélyes, rendreutasító. A fogvatartott leveszi hasáról a két hónapos csecsemőt, igen lassú mozdulattal föláll, és eleget tesz a kérésnek. Ő egy a tíz itt fogva tartott kismama közül, a húsz férőhelyes körletben.
A beszélőhelyiség is színes, barátságos, már-már otthonos. Az asztalon laptop, előtte fiatal nő ül, ölé­ben gyerekkel. Csaknem egy órája beszél videócseten. A fogvatartottaknak erre is van lehetőségük havonta kétszer.
– Külföldön él a férjem, a többi gyerekem, velük beszélgettem – mondja mosolyogva Tímea, és a kislányát a csípőjére ültetve lépeget a játszószoba felé.
Azt meséli, jó itt nekik, mert mindent megkapnak, de ennek hamarosan vége, a kislányt napokon belül ki kell adnia, mert betölti az egy évet.
– Anyukám sokat sír miattam, mert már voltam börtönben négy és fél évet. Anyukám nevelné az én Kismacskámat, így hívom a lányomat, de nem engedi a gyámhivatal, mert van egy beteg testvérem. A férjem ­rokonai veszik magukhoz, a gyerekeik mellé, amíg én nem szabadulok. Jó lesz neki, tudom. Szép nagy házuk van! – mosolyog, aztán megjegyzi, fogalma sincs, hány év múlva szabadul, mert még nincs ítélet, februárban lesz a tárgyalása.
Tímea harmincas, családjával több mint tíz éve külföldön él, de tavaly intéznivalók miatt hazajött kilenc hónapos terhesen, amikor is vétett a törvény ellen.
– Nem tudom, honnan, de csak jött a gondolat, hogy lopjak – mondja vidáman. – Tableteket. Kilencet kivittem, pedig csipogó is volt rajtuk. Mikor megint ki akartam tolni egy teli bevásárlókocsival, elkaptak. ­Bevittek a városi őrzőbe. Onnan kerültem „Berettyóra”, ahol civil kórházban szültem. Utána hoztak ide. Egy éve. Jó volt, pedig néha a többiek kötekedtek velem meg a lányommal. De elvisznek, megyek egy letöltőházba. Hogy hova, nem tudom – mondja sokkoló természetességgel.
Tímea tizennégy éves volt, amikor az első gyermeke született, aztán még kettő az első házasságából, akik nevelésében az édesanyja segítette. Azt meséli, elvált, mert az ura „csajozott”. Aztán a második férjtől is születtek gyerekek, és most ez a kislány. A gyerekek anya nélkül nőnek majd fel, távol egymástól.
Kérdezhetné a kívülálló, hogy látják-e valaha egymást. De nem kérdezi, mert a börtön munkatársaitól megtudja, az itt élő anyák hetven százaléka a kiadása után soha többé nem találkozik a gyermekével. ­Pedig nem rossz az indulás. A fogva tartott anyák élettere nem tágas, de komfortos. A helyiség egyik oldalán vaságy, a másikon babaágy, annak végé­ben pelenkázó, melyen katonás rendben pelenka, popsi­krém, bébiholmi. A polcról a mosdóra egy plüss­állat néz, a padlózaton színes szőnyeg, a zárka vé­gé­ben a vécé ajtaja. Idilli, színes, jó hangulatú az egész, a szürke pokrócon és a rabok egyenruháján kívül semmi nem emlékeztet börtönre, ami jó, hiszen a szülők tetteiért a gyermek soha nem lehet felelős.
Kísérőm, Gömöri Krisztina törzszászlós főápoló azt mondja, törekszenek egy otthonhoz vagy bölcsődéhez hasonló körülményeket teremteni, de ez akkor is szeparált környezet. A kicsik mindentől elzárva élik az első évüket, itt nem látnak családtagokat, idegen arcokat, városi életet, itt nincs cica, kutya, autó, itt keret van a szocializálódásnak.
Krisztina, miközben kalauzol a körletben, elmeséli, az anyák két éve Berettyóújfaluban, a Gróf Tisza István Kórházban szülnek, közel az új Büntetés-végrehajtás Egészségügyi Központjához, ahova a tököli rabkórház bezárása óta a várandósok és a beteg fogvatartottak kerülnek. Kecskemétre, ebbe a nyitott körletbe, ahol az anyák huszonnégy órás segítséget kapnak, a gyermek megszületése után néhány nappal érkeznek.
Számomra ámulatba ejtő, hogy itt minden a gyerekek igényéről, kényelméről szól. A színes, tágas közös terek, a cellák úgy lettek kialakítva, hogy a babákat az első háromszázhatvanöt napon ne érje semmi olyan hatás, ami a fejlődésük szempontjából negatív.