1. A világot jelentő kissámli
Az embert rengeteg benyomás éri minden irányból, de a pályaválasztásom döntően apukámhoz kötődik, aki sportvezető létére nagyszerűen mondott verset. Apám nagyon szegény sorban nőtt fel, de a versek, a költők voltak a mindene. Nagy tehetség volt, ami végül nem a színészet felé vitte, hanem a sorsa úgy alakult, hogy sportember lett, és mai kifejezéssel élve csapatokat menedzselt. Én három és fél éves voltam, amikor életem első nyilvános szereplésére sor került. Egy lakógyűlésen feltettek egy sámlira, és elszavaltam egy verset. „Ma még kicsi vagyok…” – ma is tudom fejből. Elmondtam a verset, és leestem a sámliról.
2. Labdakezelés
Nagyon szeretem a focit, amit szintén a papámnak köszönhetek. Míg mást az Operába vittek, addig én már nagyon fiatalon meccsekre jártam. Apám a fociban is kitűnt, nagyon technikás játékos volt. 1912-ben született, és volt, hogy egy rongylabdával – mert igazi labdája nem volt – körbedekázta a Madách-gimnázium háztömbjét, ahová én később jártam. Az ötvenes években kiemelkedően jó volt a magyar foci, amiben ő jelentős szerepet játszott. Én is szerettem focizni, és a futballt a mai napig szeretem, de közel sem voltam olyan tehetséges, hogy focista legyen belőlem.
3. Az évszázad meccse
Az angolok elleni 6 : 3-at rádión hallgattuk. Akkor még alsós voltam, és mindenkinek kötelező volt felmennie a Rottenbiller utcai iskola dísztermébe, délután öt körül. Az egész iskola feszülten figyelte Szepesi György közvetítését Londonból. Életem legnagyobb meccse pedig, amit élőben is láttam, méghozzá jegy nélkül, a 7 : 1-es visszavágó volt itt, Budapesten, 1954 májusában. Az apukámnak természetesen volt jegye, de nekem nem, és amikor tódult be a tömeg a stadionba, egyszerűen betolt engem maga előtt.
