Drága Barátném!
Egy idő óta így szólítjuk egymást. ­Te kezdted, nekem meg megtetszett ez a régies formula, talán mert régiesek vagyunk mi is. Nem a korunk miatt, bizonyos értelemben mindig is azok voltunk. Most pontoskodni fogsz, hogy nem régiesek, hanem hagyományt szeretők, a régvolt értékeit sírva-nevetve őrizni próbálók, emlékezők stb. De nem ezért írok.
Kérdezted a házat. Azt a házat, amitől most el kell búcsúznunk. Nemcsak nekem, hanem a gyerekeknek is. A gyerekek már felnőttek, saját családjuk van, saját döntéseik, s bár az emlékeink közösek, azért a ház, amibe valamikor vendégként érkeztem, nekem mást jelent.
Előttem a virágzó körtefák sora, ősszel az almafák piros gömbjei, látom az óriás cseresznyefához támasztott létra fokait. Emlékszem a rózsabarack pirosba forduló, illatos, sárga gyümölcseire, amiket sajnáltam, hogy lábasba kerülnek. De nagyi kamrájából aztán számolatlanul kaptuk a sárgabaracklekvárt és a többi színes, ízes kincset. Emlékszem az egres- és ribizlibokrokra, a kis málnásra, a muskotályos szőlőt termő néhány tőkére.
Az egész hatalmas kert minden fáját, növényét, tulipánját és rózsabokrait a fütyörésző, sokszor nagyokat kia­báló sajtmester nagypapa ültette, teremtette. Egész nap kint volt a birodalmában. Egy-két cigarettára ült csak le a kisház lépcsőjére, egy kis játék mozsárban nyomta el a csikket, mert abban a gazdaságban szemétnek, de elhullott levélnek sem volt helye. Vonalzóval húzott konyhakertjében a káposztafejek, a dús paradicsom, a gazdag futóbab, a teli uborka karói úgy álltak, mint a cövek.
Emlékszem a diófákra. Alattuk volt a homokozó. Akkor már unokák ülték körbe a konyhaasztalt, rajta a nagyi töltött paprikája és szilvás gombócai, aminek nincs mása, hiába igyekszem. És még mi minden termett abban a kertben és abban a konyhában!
Felbukkan egy este. Inkább nyáréjszaka. Ragyogtak a csillagok. Olyan csend vonta be a kertet, hogy a Dunáról idehallatszott egy vontatóhajó búgó kürtje.