„Kedves Dorka, teljesen el vagyok veszve. Hat hónapos kisfiam rettentően hasfájós, napközben is sokat sír, és szinte minden este tizenegy és éjfél között folyamatosan, legtöbbször csak mellre téve tudom megnyugtatni. Anyósom szerint így sok levegőt nyel, ráadásul túlságosan magamhoz fogom kötni, közben a védőnő azt mondja, jól csinálom, így alakul ki a biztonságos kötődés. A könyvekben, interneten fellelhető ­tanácsokat rendre próbálgatom, de valahogy mintha egyre rosszabb lenne minden…”

Nagyanyáink csak a rokonoktól, szomszédoktól, orvosoktól, sorstársaktól kaptak tanácsot, kérve vagy kéretlenül. Mi viszont egyszerre akár negyvennyolc helyen is sorban állunk tippekért – a személyes ismerőseinken túl influenszer anyukáktól, szülőcsoportokban, vagy cikkek, könyvek tömkelegéből igyekszünk kinyerni, hogyan is kellene megpróbáló helyzeteket szülőként megoldanunk –, ami egyszerre átok és ajándék. Ajándék, hiszen a kollektív, tapasztalati alapú tudásból nyerhetünk ki információt, föltehetünk kérdést olyannak, aki előttünk jár. Ám sajnos egy idő után átokká válik a lehetőségek tengere, belefulladunk a sok jótanácsba.
Egyáltalán, mi számít jónak? Előre nem tudjuk, ezért egyiket próbáljuk ki a másik után. Kifelé figyelünk, mások hangjára, ezzel alapvetően semmi gond nincs, a mellékhatás a probléma: hogy közben elfelejtünk befelé figyelni. ­Elveszítjük a kapcsolatot a saját belső, bölcs hangunkkal. Azt hisszük, az, akinek idősebb a gyereke a miénknél, vagy akinek több van, illetve az, aki tanult róluk az egyetemen, egészen biztosan jobban tudja. ­Pedig nem! Attól, hogy nekem van öt gyerekem – és köztük több volt hasfájós, úgyhogy minden együttérzésem az öné… –, nem tudom, önnek és gyermekének mi fog biztosan segíteni. Vannak tapasztalataim, amiket meg tudok osztani, van szakmai tudásom, amivel szerencsés esetben szintén segíthetek, de ha a javaslataimat mindenféle szűrő nélkül elfogadja, átgondolás nélkül kipróbálja, az nem vezet jó irányba, hosszú távon legalábbis biztosan nem. Mert ha be is válik, úgy fogja érezni, nem ön oldotta meg a helyzetet, hanem én – a megoldás kintről jött, tehát az elismerés is kifelé lesz elkönyvelve. Az anyai önbecsülése nem erősödik majd a tapasztalat által, pedig erre a belső megerősödésre óriási szüksége van ahhoz, hogy föl tudja nevelni gyermekét!