November végén volt az egyik regényemből készült színpadi adaptáció ötvenedik előadása a Vígszínház Házi Színpadán. A rendes lányok csendben sírnak a darab címe, három nő monológja, havonta kétszer-háromszor játsszák, és még mindig nehezen hiszem el, hogy azt a történetet, aminek a megírásáról többen is megpróbáltak lebeszélni, ilyen sokan megnézik, elolvassák.
Az ötvenedik előadás után nemcsak a három szereplő hajolt meg, hanem a rendező, a dramaturg és én is. Rudolf Pétertől, a Vígszínház igazgatójától kaptam egy nagy csokrot, benne vörös rózsákkal, eukaliptuszlevelekkel és magyalgallyakkal. Már akkor az járt a fejemben, hogy viszem majd haza. Otthonról haza, Budapestről Brüsszelbe.
Marcipánból készült az előadás plakátja a tortára, amit a jubileumi előadás után felvágtunk. Este tízkor majszoltam a vastag csokiszeletet a színház büféjében, és azon tűnődtem, hogy pár óra múlva felszáll a gépem, és ebből a csokorból, ebből az estből, ebből az élményből valamit magammal akarok vinni. Azt szerettem volna, hogy legyen valamilyen kézzel fogható nyoma mindannak, amit akkor este átéltem.
Először arra gondoltam, hogy az egyik rózsát kihúzom a vastag csokorból, és lepréselem. Kilapítom. Egy enciklopédia alá teszem, ott majd kiszárad, mint ahogy régen a gimiben csináltuk, aztán beragasztom az ötvenedik előadás napjához a naplómba.
Az éjszaka közepén bepakoltam a kézipoggyászba a dolgaimat. Mindig többet viszek a negyven­nyolc órás utakra, mint amennyire szükségem van. Nem fért a nagy csokor a kis kofferbe, hiába próbáltam, a rózsák húsosak és terebélyesek, az eukaliptuszlevelek méretesek voltak.