A kék hajú tündér egy kávézóban ad találkát, a tőle megszokott svunggal érkezik, a szeme nevet, a hangja jazzes, és a zavarba esett pincértől nyomban rendel két tükörtojást… 

Ennyi az ebéded?

Ennyi, meg egy Bambi. Pontosabban egy kis saláta. Kenyeret nem eszem, a szénhidrát is a múlté. Pár hét alatt le is csusszant rólam tizenhárom kiló. Gyakorlatilag életformát váltottam. Tudni kell, hogy életemben már több száz kilótól szabadultam meg, de mindig visszakúsztak rám. Meg is fejtettem, miért. Iszonyú rendetlenül éltem, egyik műsorból a másikba estem, elkezdődött egy projekt, azt végignyomtam, aztán jött egy másik, közben magamra nem értem rá odafigyelni. A testemnek egyszer csak elege lett, egyre sűrűbben érkeztek a jelek – itt fájt, ott fájt –, hogy törődjek egy kicsit többet vele. Most, hogy egyedül maradtam – tavaly januárban anyukám ment el, aztán május 20-án Györgyit (Lang Györgyi, a Pa-Dö-Dő együttes ikonikus tagja – a szerk.) is elvesztettem –, sok mindent átalakítottam az életemben.­ ­­Eddig egy csomó dolgot csináltam, ami nem rólam szólt, ezektől most megszabadultam, és inkább megelégszem kevesebbel – ez az ételekre is vonatkozik –, de az minőségi legyen. Minden fejben dől el.

Ott voltam a Játékszínben három nappal Györgyi halála után, azon a Menopauza-előadáson, amikor egy dal után elsírtad magad. Felbukott belőled a fájdalom…

Aztán bejött Hernádi Juci, és ő is sírt. Végül már a közönség is könnyezett, együtt gyászoltuk Györgyit. Csak a halála után derült ki, mennyire szerették az emberek… Én apukám halála napján is bementem a színházba énekelni. Ez a munkám, és ez nem választható kűr, hanem kötelesség. A nézők elvárják, hogy ha jegyük van az előadásra, ha esik, ha fúj, ott álljak a színpadon. Szerintem ez teljesen normális, ahogyan az is, hogy egy ilyen helyzetben az ember elérzékenyül. Annak akkor ott volt a helye. Mindnyájan megkönnyebbültünk. 

Györgyi szinte az ikertestvéred volt, harmincöt évig énekeltetek, bolondoztatok együtt a színpadon. Nyugodtan mondhatjuk, hogy elvesztetted az egyik karodat.

Azóta sem tudok olyan mélyen, őszintén beszélgetni senkivel. Györgyivel úgy lehetett dumálni meg röhögni, olyan lazán, szívből, hogy attól minden más megvilágításba került. Nagyon tiszteltem, amiért ilyen hihetetlen lelkierővel élte az életét. Fiatal kora óta tudta, hogy sclerosis multiplexe van, és az egész Pa-Dö-Dő-korszakot így nyomta végig! Ha néha magam alá csúsztam, mert kivel nem esik meg, csak arra gondoltam, mi az én nyomorom ahhoz képest, amin ő megy keresztül, és egyből összeszedtem magam. Nehogy azt gondold, hogy Györgyi rászorult a segítségre! Persze fizikailag igen, mert miután kerekesszékbe került, be kellett neki vásárolni, meg ilyesmi, de lelkileg az utolsó pillanatig ő támasztott minket. Az egész csapatot. Nem volt hajlandó a betegségével foglalkozni, folyton azon törte a fejét, mit lehetne még csinálni. Azt is ő találta ki annak idején, hogy alakítsunk zenekart. Addig rágta a fülem, míg rá nem bólintottam. Mivel belőlem hiányzik minden exhibicionizmus, fogalmam sem volt, mit csinálhatnánk mi a színpadon kettesben. 1985-ben, a Rémségek kicsiny boltja című előadásban ismerkedtünk meg, a Vígszínházban. Csak egymásra néztünk, és azonnal tudtuk, hogy a lelkünk mélyén tesók vagyunk. Két duci lány, tarka-barka ruhákban, akik magasról tesznek az elvárásokra. Györgyi fantasztikus ember volt! Nagyon hiányzik. 

Körülötte voltatok, amikor elment? 

Igen. Büszke vagyok rá, hogy végig otthon volt. Természetesen zajlott az egész, görcsök nélkül, úgy, ahogy éltünk. Két barátunk éppen a ház előtt kertészkedett, gyomlálta a kaktuszokat, mi, többiek pedig a lakásban nyüzsögtünk… Eddig nem beszéltem erről a sajtóban, mert magánügy. Györgyi biztos most is röhög rajtam a túlvilágon, hogy egyáltalán minek… Múltkor részt vettem egy ­reinkarnációs hipnózison, a terapeuta a végén megkérdezte, szeretném-e látni a halálomat. Mondtam, hogy nem. Tudom, milyen lesz, láttam Györgyiét. Egyébként csodálatos búcsúztatója volt. Rá akartak beszélni, hogy legyen egy Pa-Dö-Dő-búcsúkoncert is, de Györgyi nélkül semmi értelme nem lenne. Lezárult egy szép korszak, szerencsére mindent megcsináltunk, amit akartunk. Mindenkinek vannak veszteségei, túl kell élni. Teszem a dolgomat tovább. 

Azért erről a hipnotikus élményről mesélj még!

Képeket láttam, először eszkimó asszony voltam, mellettem egy iglu, körülöttem jég, aztán hirtelen a Mediterránumban találtam magam, gyönyörű, hosszú hajú, spanyol nőként, csak megpördítettem a szoknyámat, és elsöpörtem vele a világot. Jól ismerem ezt az energiát,­ ott érzem a gyomromban, amikor színpadra lépek. ­Aztán kioldódik, és magával ragad mindenkit. A nézők meg visszalendítik rám. Ezért rajongok annyira a színpadért, ott kéznyújtásnyira van a hallgatóság, és lehetőség nyílik az interakcióra. Mintha a nappalimban beszélgetnénk a közönséggel, és örömzenélnénk együtt. Látod, például televízión keresztül ezt a hangulatot nem lehet megteremteni! 

Mit gondolsz, operaénekesként is meg tudtad volna reptetni a hallgatóságot? Opera tanszakon végeztél.

Biztos. Csak nekem lírai mezzoszoprán hangom van, a személyiségem viszont ennél sokkal határozottabb, ércesebb, és ösztönösen megéreztem, hogy nem lesz az nekem jó, ha lírai darabokat énekelek. Halálra untam volna magam, ha egyszer az opera-előadás elején, majd a végén kell felbukkannom valamelyik karakterszerepben. Azt akartam, hogy amit csinálok, az rólam szóljon. Pont jókor találkoztunk Györgyivel, egyből nyilvánvaló lett, hogy a pop az én utam. 

Nagy szerencse, hogy a zenekarral párhuzamosan felépítetted az önálló énekesi pályádat is. Mit kezdenél most magaddal? 

Pedig nem volt ám könnyű, mert a Pa-Dö-Dő annyira ki volt találva, hogy mellette nehéz volt bármi mást csinálni. Meg nem is lett volna rá időm, kedvem, amíg dübörögtünk. De amikor Györgyi kerekesszékbe került, megfogyatkoztak a fellépések, és megbeszéltük, hogy én „nem ülök mellé a tolószékbe”. Ilyentájt, 2006-ban keresett meg Orsós László Jakab, a New York-i Magyar Kulturális Központ akkori vezetője, nem csinálnék-e egy műsort a magyar év alkalmából náluk. Fáy Miklóssal fogtunk össze, és óriási sikerünk lett, azóta is imádom azt a várost! Mikor zenészeket kerestem ehhez a tengerentúli fellépéshez, akkor ismertem meg Sárik Pétert, később még rengeteg műsort csináltunk együtt. A legutóbbinak a Jazzkívánságműsor magyarul címet adtuk, három lemez is készült belőle, azóta is járjuk vele az országot.