A fővárosi Villányi útra téli szürkeség telepszik, sokan sietnek el mellettem, a sárga villamoson kívül nincs semmi, amibe belekapaszkodhatna a tekintet. A megadott cím előtt várakozom, a hideg miatt egyik lábamról a másikra állok, amikor egy alak töri meg a képet. Egy tizenéves lány közelít felém, kabátja színes, járása légies, arca derűs. Megáll az ajtó előtt, fél perccel később lelkesen mesél. Róza az Új­Budai Varrótanfolyam egyik tanulója, aki leginkább a varrás miatt várja a hétfőket, a műhelyben ugyanis mindig valami izgalmas dolog ­készül. Ma egy kötény a nagymamának.

Mesés birodalom

Pár perccel később a műhely alapítója, Szöllősi Réka siet felénk, hogy megmutassa mesés birodalmát. A helyiség bár apró, már a belépéskor megsimogatja a lelket valami szokatlan, jó érzés. A szabályosan elrendezett asztalokon varrógépek sorakoznak, a falakat tarka alkotások díszítik, a dobozokból izgalmas textíliák kandikálnak ki, mintha csak arra várnának, hogy életet leheljenek beléjük. A barátságtalannak tűnő kinti világ után egy színes világban érzem magam, ami akkor telik meg csak igazán élettel, amikor befut egy kisebb csapat tizenéves. Miközben rutinosan mozognak a műhelyben, rendezkednek, pakolnak, ujjaik fürgén járnak a varrógép mögött. Cérnát és talpat cserélnek, előveszik a munkát, amelyen épp dolgoznak, és izgatottan várják oktatójuk iránymutatásait.­ Réka rutinosan egyszerre tízfelé szakad, csak ránéz egy munkára, és mondja, kire milyen feladat vár:  „Először szegd el az anyag szélét! Négyesre állítsd az öltést, és talpszélesen varrd végig!” „Azt félbehajtod, és összegombostűzöd! Olyan színű cérnát válassz, amilyen az anyagban is van!”„Ne felejtsd el a kötény bújtatóját! Hát a béléssel mi lesz?” 

– A kezdőknek olyan ötleteket hozok, amelyeket két óra alatt meg tudnak valósítani, a haladók viszont komoly, többalkalmas projektekbe kezdenek, legyen az egy ruha vagy egy hátizsák. Sokan már maguk rajzolják az egyszerűbb szabásmintákat, de kész mintákhoz is gyakran nyúlunk – mondja két instrukció között Réka, és már libben is át egy másik munkaállomáshoz, hogy beállítsa a gépet. Végtelen türelemmel terelgeti a „törpöket”.  

– Szeretem, amit csinálok. Enélkül ez nem működhetne – állapítja meg, és a gyerekekről mesél. 

– Életkori sajátosság, hogy a felnőttek türelmesebbek, fegyelmezettebbek, a gyerekek viszont krea­tí­­vabbak, és sokkal nagyobb az önbizalmuk, azt kell megvalósítani, amit megálmodnak. Ők még szabadabban gondolkodnak, el tudják engedni magukat. A felnőttek sokszor félnek bonyolult ötletekkel előállni, de sokan attól is tartanak, hogy elrontják a varrógépet. Rengeteget tanulok tőlük, sok olyan ötletük van, ami ihletet ad – magyarázza a háromgyermekes édesanya, aki ruhatervező mérnökként végzett, közel tíz éven át pedig rajztanárként dolgozott egy általános iskolában. Varrást 2004-től oktat.

– A nyári táborokba hétéves kortól érkeznek a gyerekek, ott végig fogom a kezüket, a heti rendszerességgel ismétlődő tanfolyamokra viszont kilencéves kortól jöhetnek.

– Én tizenegy éves vagyok – veszi át a szót határozottan Fanni, aki egy fekete-fehér neszesszert készít a testvérének ajándékba. – Te tudtad, hogy a műbőrt nem lehet gombostűvel rögzíteni? – szegezi nekem váratlanul a kérdést, majd egyből meg is válaszolja: – A tű kilyukasztja, ezért ilyen csipesz kell ide! – magyarázza a huncut szemű kislány, aki varrt már magának ruhát és tolltartót is. Nagymamája ötlete volt egy éve a varrótábor, ahol annyira beleszeretett a kreatív alkotásba, hogy Rózához hasonlóan ritkán hiányzik hétfőnként. Komoly arccal árulja el, hogy „bazi ideges” tud lenni, ha elront valamit, mert sokat bontani bizony nem szeret.

Tervben egy báli ruha

A kezdés óta alig telik el negyedóra, máris egy jól működő manufaktúrában érzem magam, amit az égiek jókedvükben alkottak. Egy ponton már azon sem lepődnék meg, ha felbukkanna néhány szorgos manó, hogy megfoltozzon pár ruhát, és úgy ráncolja a homlokát koncentrálás közben, mint ez a csapat nagylány. A kis műhely a béke szigetévé alakul át, ahol nincs helye versengésnek, ellenben elismerő mondatoknak igen, amikor valaki összeállít egy szép darabot. Társuk, Réka modern szabású felsőjét meg is dicsérik: „Bárcsak én is tudnék ilyet!” – sóhajt egyikük.

– Mivel nagyon szeretem a történelmet, a régi ruhák is érdekelnek, főleg a több száz évesek – mondja a bonyolult felsőrész készítője, a tizennégy éves Réka, aki az 1800-as évek Franciaországának ruháihoz vonzódik leginkább, azok nincsenek eltúlozva, mégis látványosak. – Többek között ezért is kezdtem el a varrást, egyszer majd szeretnék egy nagy, kör alakú báli ruhát készíteni magamnak. Sok videót megnéztem már, amelyekben megmutatják, hogyan kell. 

A gimnáziumba készülő lány a varrást csak kreatív hobbinak tekinti, és nagyon meglepődik, amikor szembesítem vele, hogy tizennégy évesen szinte van már egy szakma a kezében.

– Divattervezőnek szeretnék majd tanulni – vág közbe a tizenkét éves Nati, akinek példaképe Nanushka. A magyar dizájner munkái nagy hatással voltak rá. – Különböző ruhatípusokat szeretnék tervezni: egyet főzéshez, egyet kertészkedéshez, egyet takarításhoz. Erre azért gondoltam, mert a túl sok ruha nem tesz jót a környezetnek a rengeteg hulladék miatt.­ ­Tudom, hogy sok divattervező műszálas alapanyagokkal dolgozik, én viszont természetes anyagokat használnék majd. Mondjuk, pamutot. Nagyon érdekel az újrahasznosítás is, például amikor anyukám ki akar dobni valamit, én arra gondolok, akár készíthetnék is belőle valami mást – és csak úgy mellékesen tesz egy fontos megállapítást: – Szerintem lényeges, hogy a ruhák személyre szabottak legyenek; ismerek olyan lányokat, akik nem elégedettek a kinézetükkel, úgy gondolják, nem áll jól nekik semmi, és én ezen szeretnék segíteni.

Nati annak is őszintén hangot ad, hogy ha nem lenne a varrás, ő bizony a számítógép előtt ülne, és folyton csak játszana, de szerencséjére a varrás sokkal izgalmasabb.