„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – tette fel a kérdést Vörösmarty Mihály, és mindjárt felelt is rá, hogy nem ment, illetve ha ment is, akkor is rossz irányba. Ironikus módon a Szózat szerzője ma annak a klasszikus irodalmi kánonnak a részét képezi, amelynek nem olvasására maga is buzdított.

Vörösmartynak ezek a könyvellenes gondolatok a könyvtárban jutottak eszébe, versének is ezt a címet adta: Gondolatok a könyvtárban. Nagyon más véleményen volt Andrew Carnegie, akiről a New York-i Carnegie Hall, a világ egyik legnevesebb zenei intézménye is kapta a nevét. Andrew Carnegie, aki minden idők egyik leggazdagabb embere volt az Egyesült Államokban – pályafutása csúcsán mai értéken számolva mintegy háromszázötvenmilliárd dollár felett rendelkezett –, 1835-ben született a skóciai Dunfermline-ben egy rendkívül szegény családban. Apja szövőmunkás volt, a házon, amiben laktak, egy másik családdal osztoztak, az egész Carnegie család lényegében egyetlen szobába összezsúfolódva élte az életét. Innen szép nyerni. És Andrew Carnegie-nek sikerült, mégpedig őszinte meggyőződése szerint azért, mert gyerekkorában jó könyveket olvashatott. Éppen ezért élete egyik legfontosabb missziójának tekintette könyvtárak létrehozását világszerte. Több mint kétezer-ötszáz könyvtár alapítása fűződik a nevéhez, a célja ezzel az ismeretanyag demokratizálása volt, azaz hogy a szegényebbek is hozzáférjenek az emberiség felhalmozott tudáskincséhez. Ugyanez a gondolat vezérelte a „magyar Andrew Carnegie”-t, Szabó Ervint, aki ugyan távolról sem volt olyan gazdag, ám a közkönyvtárak és a szegényebb néprétegek művelődésének ügyét ugyanúgy a szívén viselte. 

Mire gondolt a költő?

Vajon mire gondolhatott Vörösmarty, amikor egy ilyen nyilvánvalóan hasznos intézményről, mint a könyvtár, olyan negatívan nyilatkozott? („Országok rongya! könyvtár a neved”) Nos, arra, hogy a könyvek semmilyen jó gyakorlatot nem tudtak nyújtani arra vonatkozólag, miként lehet az emberiség nagy problémáit megoldani, amelyek továbbra is folyamatosan fennállnak. Ez még kiolvasható magából a versből, ám ami most jön, az merő spekuláció részemről, hogy ugyanis amit a költő a könyvtárral szembeállítva az ideális intézménynek tart, az a laborató­rium.­ A költeményben ugyan egy szó sem esik semmilyen laboratóriumról, ám szerintem Vörösmarty is egyetértene velem, hogy ez az a hely, ahol az ember kísérleteket folytat, hogy a természet erőit legyőzve és felhasználva a saját szolgálatába állítsa őket. A könyvtárban az ember csendben ül és okoskodik, a laboratóriumban aktívan cselekszik. A tett halála pedig az okoskodás. (Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezt – mármint hogy „a tett halála az okoskodás” – Lucifer, azaz az ördög mondja Évának Az ember tragédiája második színében, közvetlenül azelőtt, hogy Éva szakít a tudás fájáról.) A „könyvtár vagy labor” kérdést úgy is feltehetjük, hogy „humán vagy reál”, amiből szintén kiderül, hogy a reál egyértelműen­ nyerésre áll. A bölcsészettudományokat ma enyhe lenézés sújtja, egyrészt a gyengébb kereseti lehetőségek miatt, másrészt meg – és talán ez a lényegesebb –, mert haszontalannak tartják. És mi tagadás, bizonyos szempontból lehet ebben igazság: egy Shakespeare-dráma vagy egy Krúdy-novella nem vezet el semmilyen új tudományos felfedezéshez.

Érzékenyítés

Miért olvassunk mégis klasszikus irodalmat? Két nagy tapasztalattal rendelkező magyartanárt kértem meg, hogy segítsenek nekem a kérdés megválaszolásában. 

– Először is lényeges, hogy egyáltalán olvassunk – mondja Korzenszky Richárd Prima Primissima díjas tanár, irodalmár, bencés szerzetes, a tihanyi apátság volt elöljárója. – Olvassunk, hogy magunk képzeljünk el egy tájat, egy találkozást, arcokat, szemeket, gyermekeket és öregeket, születést és halált. Olvassunk, hogy rá tudjunk érezni mások örömére, bánatára. Más írta le, de bennem épül föl egy színes világ. 

Az olvasás tehát egy másik világot tesz jelenvalóvá számomra, amelyhez alkalmazkodnom kell. 

– A klasszikus irodalomban emberléptékű az idő múlása – teszi hozzá Nyáry Zsigmond, aki szintén magyar­tanár, a Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnázium igazgatója. – Akármennyire eseménydús is a cselekmény, mégis minden feldolgozható. Amikor az ember egy ilyen könyvet olvas, ő maga is ennek az időnek a sodrába kerül, óhatatlanul felveszi a ritmusát, mert nem lehet felgyorsítani, nem lehet beletekerni, mint egy YouTube-videóba. A nagyregény igazi időutazás, fontos terápiás jellege van, nevezetesen hogy belassulásra kényszerít, ami nagyon is szükséges lenne a mai ember számára. 

A nagyregény valóban nem a laboratóriumban születik, és nem gyarapítja a praktikus tudást, de nem is ezért van rá szükség. 

– A klasszikus szépirodalom olvasásának célja nem az ismeretszerzés – folytatja Korzenszky Richárd. – Az olvasás a szó legtisztább értelmében „érzékenyít”: egyrészt segít abban, hogy emberségemben gazdagodjak, másrészt abban, hogy meg tudjam érteni a világot. A tiszta szöveg mondatai belém ivódnak. Segítenek, hogy meg tudjam nevezni, ki tudjam mondani a történéseket. Azt, ami bennem megy végbe, és azt is, ami körülöttem történik. Segít, hogy ne záruljak magamba, hogy meg tudjak érteni másokat, és meg tudjam értetni magamat másokkal.