Sok minden megváltozott, amióta Indiában, ­valamikor az 5. és a 7. század között kitalálták a sakkot és annak figuráit. Mivel eredetileg stratégiai, háborús játéknak szánták, a benne lévő bábuk formáját a hagyományos keleti hadsereg alakjai ihlették. A király mellett ezért legfőbb segítője állt ekkoriban: a nagyvezér. Ő azonban nem lehetett erősebb az uralkodónál, ezért mindössze egyet léphetett, és azt is csak átlósan. Belőle lett később a királynő, ám Indiában, amikor a játék született, senkinek nem jutott eszébe, hogy egy nőt tegyen a játéktáblára, hiszen a nők hagyományosan nem vettek részt a harcokban. Ez a felállás közel ötszáz évig semmit nem változott. A sakk azonban az ezredforduló környékén, az arabok közvetítésével megérkezett ­Európába. A figurák és a szabályok pedig lassan változni kezdtek. 

A vezér leváltása

Európában gyorsan népszerű lett a játék, és hamar átalakították, érthető módon úgy, ahogyan az számukra logikusnak tűnt. Mivel akkoriban senki nem tudta, hogyan is néz ki egy indiai elefánt vagy egy perzsa harci szekér, átalakították ezeket az európai hadseregből ismert alakokká. A lóból így lovag lett (magyarul huszár), a harci szekérből bástya, az elefántból futó (máshol püspök). A nagyvezér helyett pedig a király mellett megjelent a királynő, hiszen Európa királyságaiban a király oldalán mindig is a királynő állt. 

A kutatók úgy sejtik, hogy az első sakk-királynő alakját II. Ottó német-római császár felesége, Theo­phanu császárné ihlette, aki a Bizánci Birodalomban született, és a források szerint Konstantinápolyból nemcsak a hazája legjobb festőit, szobrászait és mesterembereit hozta magával, de egy sakk-készletet is. Magát a sakk-királynő figuráját 990 környékén említik először az írott források egy latin versben, amelyet Einsiedeln apátságában írtak. Mivel a császárnő volt a szerzetesrend egyik fő támogatója, elképzelhető, hogy az új figura kitalálásával az ő emlékét akarták a szerzetesek megőrizni, de az sem elképzelhetetlen, hogy maga Theo­phanu találta ki, hogy a nagyvezért egy királynővel helyettesítse, hiszen ő maga is egyenrangú félként ült a trónon férje, II. Ottó császár mellett, akit uralkodása alatt a leggyakrabban azért kritizáltak udvaroncai, hogy jobban hallgat a felesége tanácsaira, mint az övékre. 

Szórakozást nyújt

Egy biztos: a királynő bábu hamarosan egész Európában elterjedt, és a 12. században már minden sakktáblán ő állt a király mellett. A sakk pedig minden nemesi származású hajadon hozományának része lett, mert úgy tartották, a játék nagy segítség lehet, ha egy fiatal lánynak új országba kell költöznie férjét követve, mert nem kell hozzá semmilyen nyelven beszélni, hogy az ember megcsillogtathassa kiváló szellemi képességeit, ráadásul jó szórakozást is nyújt. A lovagi erények bemutatásáról szóló traktátusokban pedig ugyanolyan fontosnak tartották a sakktudást, mint a lovaglásban, íjászatban, solymászatban és versírásban való jártasságot. 

Ezt a nézetet vallotta Bölcs Alfonz kasztíliai király és felesége, Aragóniai Jolán is, akik mindketten nagy rajongói voltak a sakknak, és úgy hitték, ez az egyetlen uralkodókhoz méltó játék, mert nemesíti az elmét. Az általuk megrendelt, 1283-ra elkészült, A játékok könyve című kötetben közel százötven illusztráció van – és a rajtuk szereplő hatvan sakkjátékosból húsz nő. Van köztük elegáns nemesasszony, de apáca és színes bőrű rabszolga is. Sőt egy jelenetben egy koronás királynő tanítja gyermekeit a sakk rejtélyeire. 

A királynő figurája pedig, mint a táblán lévő egyetlen nőalak, egyre nagyobb hangsúlyt kapott, és sokan úgy vélték, hogy ha elvész, akkor a játékos automatikusan veszít, hiszen nők nélkül nincs értelme sem az életnek, sem a játéknak – ez azonban nem lett hivatalos szabály.­ Ahogyan a dobókockás verzió sem terjedt el, amikor is a játékosok kockával döntöttek arról, melyik figurát mozgassák. (A hatos volt a király, az ötös a királynő, és így tovább, egészen a gyalogig, ami az egyesnek felelt meg.)

Csodás erővel

Nem csak a lovagias udvaroncok emelték ki a sakkjátszmákban a királynő tiszteletét és fontosságát. Ugyanerre épül a Miasszonyunk csodái című 12. századi értekezés is, melynek szerzője, Gautier de Coinci úgy vélte, a sakk valójában nagyon is hasonló ahhoz a harchoz, melyet Isten és a Sátán vívnak egymással az emberek lelkéért és üdvösségéért. A fekete figurák lettek ebben az értelmezésben a pokol ördögei, a fehérek pedig isten angyalai, ahol a király Jézus, és Szűz Mária mellette a királynő. Még ő is elismerte azonban, hogy van egy nagy gond ezzel az elmélettel. A királynő figurája az egyik leggyengébb, hiszen csak egyet léphetett átlósan. Így aztán felvetette, mi lenne, ha a sakk-királynő is csodás, természetfeletti erővel bírna? Mondjuk, hogy bármilyen irányba léphetne, amennyit csak akar. Ugyan ötlete még jó háromszáz évig nem valósult meg, de végül egy női uralkodónak köszönhetően az elmélet követte a valóságot.