Mire megérkezem az Örkény Színházba, már túl van egy próbán. Kicsit fáradt, a Nők Lapja kérésének mégsem tud ellenállni. Az öltözőjében ülünk le beszélgetni.
Gratulálok a Nemzet Színésze címhez. Milyen érzés a legjobb tizenkettő között lenni?
Óriási megtiszteltetés! El sem akartam hinni, csak habogni tudtam, amikor Vidnyánszky Attila felhívott. Aztán pörgetni kezdtem a fejemben a neveket, akik szóba jöhettek volna rajtam kívül. Legalább tíz színészt fel tudnék sorolni, akik megérdemelték volna. Az nyugtatott meg, hogy a tizenegy művész közül, akik maguk közé választottak, tízzel már játszottam együtt a pályám során, tehát ismertek, és úgy látszik, elfogadtak.
Ha jól sejtem, az örömödbe üröm vegyül. Csomós Mari, akinek a helyére kerültél, jó barátnőd volt.
Mari elvesztése akkora fájdalom, hogy nem lehet kiheverni. Örömmel visszaadnám az elismerést, ha újra itt lehetne velünk. Tudtam, hogy évek óta küzd a betegségével, de úgy tűnt, remekül kezeli. Tavaly szeptemberben még megtartottuk a nyolcvanadik születésnapját családi körben, minket is meghívtak Molnár Piroskával, és én ott egy édes, jó kedélyű emberrel találkoztam. Nem voltam felkészülve arra, hogy elmegy, nem tudok beletörődni. (Bepárásodik a szeme.)
Szerintem örült volna, ha tudja, hogy rád száll a cím.
Ha egyszer lesz rá mód, majd megkérdezem tőle. Van egy szerepem Szabó Magda Az ajtó című regényének színpadi feldolgozásában, Emerenc. Hatalmas feladat, komoly koncentrációt igényel, színészi pályám összefoglalásának tekintem. Talán méltó arra, hogy Marinak ajánljam, tisztelgésül az ő végtelen tehetsége, hivatástudata és embersége előtt. Az előadás estéin meg-gyújtok egy mécsest, és rá gondolok. Mióta meghalt, Molnár Piroskával naponta többször is beszélünk telefonon. Csak annyit, hogy van a másik. Ő volt ennek a hármasnak a központi figurája, fontos, hogy mi megmaradjunk egymásnak.
Gondoltad volna valaha, hogy ilyen magasra repülsz? Hiszen annak idején a Színművészeti Főiskolára se vettek fel.
Soha át nem futott a fejemen. Meddig repülök?! Tizennyolc éves koromban olyan mérhetetlenül vágyakoztam a színház után, hogy ha csak takarítónőként is, de a falakon belülre kerüljek, hogy azt el sem tudom mondani. Kaposváron nőttem fel, aztán évekre elkerültem onnan, de amikor az érettségi után visszatértem, és elhelyezkedtem adminisztrátorként a megyei bíróságon, mindennap a színház parkjának járdáján gyalogoltam haza. Alkonyatkor, amikor kigyúltak az épületben a fények, elképzeltem, vajon mi lehet az ablakok mögött. Mondjuk, a legfelső emeleten. Most már tudom, a mosoda volt. (Elmosolyodik.)
Honnan eredt az ambíció? Biztatott valaki, hogy színész legyél?
Nem. A család, az ismerősök, mindenki csak lebeszélni akart a pályáról. Nem csoda, rám néztek, és egy zárkózott kislányt, egy szürke verebet láttak, nem voltam színésznek való. Csak belül, az idegrendszerem… Gyerekkoromban megérintett egy színpadi varázslat, és attól kezdve én csak színházasdit akartam játszani. Más kislányok babáztak, én meg kiosztottam egy mese szerepeit a szomszéd gyerekek között, a ház nyugdíjasainak kivittük az udvarra a foteleket, ők voltak a nézők. Ma sem szeretek se társasjátékozni, se mást játszani, kizárólag színházasdit. Így maradtam.
Mesélj egy kicsit arról az első, rabul ejtő varázslatról!
Gyerekkoromban volt egy háztartási alkalmazottunk, egy erdélyi lány, Eta. Imádta a színházat! Engem főleg ő nevelt, ő gondozott. Édesanyám inkább feleség volt, mint anya. Eta egyszer elvitt engem a Gül baba című operettre, a színpadon gyönyörű nénik zenére táncoltak színes muszlinruhákban, ma is emlékszem rá, pedig csak hároméves voltam. Aztán ötévesen újra elvitt, ezúttal a János vitézre. Az utolsó jelenet annyira elbűvölt, hogy ma is látom magam előtt a zenekari árokból felvillanó kék fényt. Az volt a „kénköves ménkű”, amiből egyszer csak előbukkant a boszorkány, és seprűnyélen elrepült! Teljesen kész voltam tőle.
Úgy tudtam, mostoha gyerekkorod volt. Nyolc és fél évesen elvesztetted édesapádat, édesanyád pszichés beteg lett, nevelőszülőkhöz kerültél.
Szélsőséges gyerekkorom volt. Csodálatos, boldog évek, de a szüleim elvesztése nagy traumát jelentett.
A gyámszüleimnél egészen más környezetben éltünk, mint amit otthon megszoktam. A szüleimben volt művészi hajlam, hajlottak a szabad gondolkodásra, a nevelőszüleim azonban becsületes kispolgári életet éltek, és minket is arra neveltek a bátyámmal. Az iskolában azonban volt egy tanárnő, aki kiszúrta, hogy én novellákat, verseket írok. Mindig a nálam kisebbek szavalták el őket az ünnepségeken. Akkoriban én még nem akartam szerepelgetni. Aztán „felszabadulásunk” tizedik évfordulójára kellett egy Tízéves vagyok című fogalmazást írni, és az olyan jól sikerült, hogy végül még a rádióban is felolvashattam.
Szóval azt mondod, a tanáraid vették észre a tehetségedet?
Igen, mindig. Például Pallós Laci bácsi, aki a kaposvári MÁV Nevelőintézet igazgatója volt. Hetedikben kerültem oda Budapestről, és ő, az iskolai színjátszás nagy pártolója, betett engem a Vadrózsa című gyermekoperába. Én lettem a vadász, mert egyedül nekem volt olyan magas hangom, amilyen ahhoz a szerephez kellett. Egy picike, vékony kislányt képzelj el! Hihetetlenül vicces lehettem. A békéscsabai nevelőintézetben már szavalóversenyekre küldtek. Az igazgató, Kovács Gyuszi bácsi már akkor, az 1960-as évek elején csodálatos, haladó szellemű ember volt. Soha nem azt kereste, mit nem tud a gyerek, hanem azt, hogy miben tehetséges. Amikor érettségi után visszakerültem Kaposvárra, magától értetődő volt, hogy munka mellett amatőr színházban játszom. Karinthy Az emberke tragédiája című darabjával 1965-ben be is kerültünk a Ki mit tud? döntőjébe, ott láttak engem a Csiky Gergely Színház vezetői, és behívtak meghallgatásra. Segédszínész lettem. G. Horváth, azaz „Gonosz” Horváth Jenő főrendező, aki arról volt híres, hogy nem bírta elviselni a tehetségtelenséget, egyszer odaszólt nekem, amikor a hátsó dobogón álltam: „Az a kis fekete jöjjön ide előre!” Ennél nagyobb dicséretet tőle nem is remélhettem volna. Akkoriban feketére festettem a hajamat, és zsilettpengével nyiszáltam egérrágta formájúra. Mindent elkövettem, hogy valamilyen legyek, annyira semmilyen voltam.
Három év múlva aztán odakerült Zsámbéki Gábor rendező, és kiválasztott a Várj, míg sötét lesz című előadás egyik főszerepére. Mit láthatott meg benned?
Hogy a János vitéz kórusában valódi könnyekkel sírtam… Amikor gyámszülőkhöz kerültem, szorongó gyerek lettem, egyáltalán nem tudtam aludni. Alig vártam az estét, amikor végre egyedül maradhatok, és elkezdhetek történeteket szőni. Minden szereplő élethelyzetét mélyen átéltem. Mintha csak a színházra edzettem volna. Négy évig alig aludtam. Egész életemben bírtam a nem alvást, ennek iszom most a levét, mert túlhasználtam a szervezetemet, de legfőképpen a szememet. Könyvet már nem is tudok olvasni, és ez nagy veszteség. De visszatérve a gyerekkori álmatlan éjszakákhoz, felnőtt fejjel már tudom, hogy akkor éreztem meg: az az erős koncentráció, amivel képes vagyok beleélni magam egy másik ember helyzetébe, ez a képesség lesz az, ami pótolhatja a hiányzó fizikai adottságaimat, tehát mégiscsak jogom van megcélozni a színészi pályát. A főiskolai felvételin ezt ugyan nem tudtam megmutatni, de a színpadon sikerült, és Zsámbéki Gábor éles szeme azonnal kiszúrta. Kaposváron fantasztikus rendezőkkel dolgozhattam, rajta kívül Babarczy Lászlóval, Komor Istvánnal, Ascher Tamással, Ács Jánossal, Gothár Péterrel, Gazdag Gyulával, Jeles Andrással… A kezük alatt lettem érett színész.
Honnan tudtad, hogy megértél?
Onnan, hogy végre megtanultam hallani a hangomat. Hosszú évekig sok kritika ért, olyanokat írtak, hogy ez a „hebehurgya iskoláslány”, meg hogy nem lehet elviselni az éles hangomat. Nagyon bántott, és az egyik próbát felvettem magnóra. Valóban nem lehetett kibírni a csicsergésemet. Akkor el akartam hagyni a pályát, de Zsámbéki nem engedett. Meg kellett tanulnom tudatosan használni a hangomat. Ács János megkért, hogy a Marat halálában Charlotte Cordayt kicsit sötétebb, keserűbb figuraként ábrázoljam, és másnap már mélyebb hangon próbáltam. Kiderült, hogy tudom irányítani a hangomat, ha akarom.
Én éppen a Marat halálában láttalak 1985-ben, egyetemistaként. Budapesten vendégszerepeltetek. Még a csilláron is lógtak! Mit tudott a kaposvári színház, ami legendás műhellyé avatta?
Nehéz ezt megfogalmazni. Zsámbéki köré olyan fantasztikus színészek gyűltek, mint Olsavszky Éva, Kun Vilmos, Tímár Éva, Koltai Róbert, Kiss István, aztán hozzánk szerződött Molnár Piroska, Helyey László, Vajda Laci, és még sorolhatnám. Volt egy kemény mag, és az bevonzott más csodálatos embereket is. Folyton együtt voltunk, csak a színháznak éltünk, és gyötörtük, nyúztuk egymást a minél jobb előadások érdekében. Nem volt az, hogy X. Y. ide szalad forgatni, a másik meg oda. Együtt, közös értékrend mentén működött az egész csapat. Kaposvár kisváros, ott nem is lehetett hová menni. Volt egy remek könyvtár, egy csodálatos levéltár, két piszkos kis mozi, meg a színház. Össze voltunk zárva, és ehhez még volt egy nagy közös ellenség: „pártunk és kormányunk”. Összekovácsolódtunk.
1994-ben, harminc év után mégis felmondtál. Miért?
Mert nem tetszett, hogy elkezdtünk bomlani, szétesni. Egyre többen forgattunk jobbra-balra, a rendezőink szanaszét vendégrendeztek, többen elszerződtek tőlünk. Már nem volt az igazi! Egyszer Babarczy, az igazgatónk éppen Újvidéken rendezett, felhívtam telefonon két vezető színész betegsége miatt, akik három produkcióban is főszerepet játszottak, esélyük sem volt így a gyógyulásra. De ő egy rossz mondattal lesöpörte az érveimet. Kértem a portán egy fehér papírt, és megírtam a háromsoros felmondásomat.
Halálugrásnak tűnik…
Az is volt. Úgy gondoltam, ezzel vége a pályámnak, ha Kaposváron nem, akkor máshol nem is szeretnék játszani. Szépen kikopok majd a szakmából, és elfelejtenek. Nem így lett. Először Gaál Erzsi hívott meg egy főszerepre a József Attila Színházba, aztán Balázsovits Lajos, ahogy meghallotta, hogy szabad vagyok, több produkcióba is a Játékszínbe, majd Ascher Tamás ajánlott szerepet az Elnöknők című előadásban a Katonában, amit aztán huszonhárom éven át játszottunk. Közben egyszer Sopronban is voltam vendég, és egy este látom, hogy ott ül Mácsai Pál. Azért jött, mondta, hogy megnézzen, mert szeretne egy előadásra szerződtetni. Később megkérdezte tőlem, ha lesz mozgás
a társulatában, odaszerződnék-e. Azonnal rávágtam, hogy igen.
Tudtam, hogy az ő vezetése alatt szívesen játszanék. A Macskajátékot Molnár Piroskával és Csomós Marival már az Örkény Színházban játszottuk, több mint tizenegy éven át. Itt kezdődött el a pályám utolsó, számomra csodálatos szakasza, egy újabb, nagyszerű társulattal.
Ma is kilenc előadásban vagy benne. Hogy bírod?
Nem bírom. Folyamatosan fáradt vagyok. Néha haza sem megyek, nézz fel a fejed fölé, ez a szekrény egy ágy. Csak lehajtom, és itt alszom. (Ahogy ezt mondja, valóban nagyon fáradtnak látszik.)
És mi lesz a cicákkal otthon?
A száraz tápot több napra is ki lehet készíteni nekik, hat tálban van vizük is. De a legfontosabb, hogy van segítségem, Marika, aki, ha kell, egy nap kétszer is átjön, és mindent megcsinál. Etetek sünöket is, csak azok télen alszanak, de tavasztól őszig egész éjjel jönnek-mennek, ropogtatnak a kertben. Pirkadatkor aztán rákezdenek a madarak, nekik ilyenkor télen minél magasabb faágakra lógatjuk a magokat, nehogy elérjék a macskák… De már nem akarok több állatot befogadni. Csak hát amikor egy sovány kiscica ázott bundával, éhesen néz befelé az ablakon, mit tehetnék? Nem hagyhatom kint.
Van három unokád. A fiad, Gábor gyerekei. Vagy ők már nagyok?
A legnagyobb már huszonegy éves múlt, és hangmérnök szeretne lenni. A Bambi című mese narrátorszövegét ő vette fel. Különös érzés volt, hogy amikor bakiztam, az unokám javított. Szenvedélyesen vonzza a pálya, képzeld, már építettek egy saját stúdiót a barátjával! A másik két unokám tizenöt és tizenhét éves. Nagyon örülök, hogy az egész család szenvedélyes színházba járó, gyakran csinálhatunk közös programokat.
Gazdag élet áll mögötted, de a végére egyedül maradtál. Koltai Róberttel rég elvált az utatok. Nem így tervezted.
De megtanultam és nagyon szeretek egyedül lenni! Egy kertes házban mindig van tennivaló. Jó lenne persze többet pihenni, de egyelőre nem tudok lemondani egyik szerepemről sem, mert a mai napig örömöt okoz a játék.
Van még teljesületlen vágyad? Idén töltöd be a nyolcvanat.
Szeretnék a születésnapomra megint egy olyan bulit, amit az örkényes kollégáim rendeztek a hetvenedik alkalmából. Ott voltak mind a kaposváriak, a barátok a régi időkből, meg az újak is. Jó lenne még egyszer találkozni, összejönni velük… És tudod, mi lenne még jó? Egy ideig még látni. Már huszonnégyes betűnagysággal nyomtatják ki nekem a szövegeket, borzasztó! De azt egyelőre látom, és szerencsére könnyen tanulok.
Portréfotó: Falus Kriszta, MTI / Farkas Tamás, smink: Pataky Ágnes, jelenetképek: MTI / Ilovszky Béla, Kallos Bea, Szigetváry Zsolt
