Minden család életében van egy féltve őrzött tárgy, amelynek eszmei értéke a hozzákapcsolt történet miatt igen magas. Ez nem mindig egyezik a pénzben kifejezhető értékkel.

Nagymamámnál volt a csipketerítős asztalon egy festett tál, amihez gyerekként nem nyúlhattunk. Persze elég sok olyan dolog volt, amit előrelátóan óvott az unokáktól, ám a többi tárgyat (apró porcelánok, megsárgult levelek, képeslapok távoli rokonoktól) üveg mögött tartotta a vitrinben, ezért erre a tálra kicsit jobban fájt a fogunk a húgommal. Bátorságunkat azzal magyaráztuk, hogy ha annyira fontos lenne, nyilván ez is az üveg mögé kerülne. Egy szombat reggel, amikor egyedül maradtunk a tál és én, nem haboztam, lehalásztam az asztalról, jól megnéztem, majd letettem a földre, és valami homályos ötlettől vezé­relve ráálltam. Az ötéves súlyom alatt egy lélegzetvételnyi idő alatt repedt ketté a festett tál. Világosan emlékszem a rémületre, és arra is, ahogy akkor először megtapasztaltam, milyen gyorsan cselekszik az ember, ha fél. A kettétörött kerámiát­ precízen összeillesztettem, és visszatettem az asztalra. Ám nem sokáig bírtam, és bevallottam mindent. A csúcspontot nem írom le, de a békülésnél elhangzott nagyanyámtól, hogy „végül is ez csak egy tárgy”. 

Azóta, anyaként, én is használtam már néhányszor ezt a mondatot. 

Mert a történet a lényeg, a családi legenda, azt pedig akkor is továbbadhatjuk, ha a tárgyat megragasztottuk.

A valóban értékes műtárgyak tönkretételéről a 34. oldalon olvashatnak.