A világháló születését 1983-ra teszik, míg az első honlap 1991-ben került fel a netre, úgyhogy akik ebben a nyolc évben váltak felnőtté, azok az utolsó internet nélküli nemzedék. Ez azt jelenti, hogy én még ízig-vérig digitális bevándorló vagyok, aki mindig is némi gyanakvással tekintett az internetre. Akárcsak a világhírű sci-fi-író, Ray Bradbury, aki szerint „az internet egy zavaró tényező. Eltereli a figyelmet, értelmetlen, nem valóságos. Ott van valahol a semmiben.” A gyerekeimtől rendszeresen megkapom, hogy maradi gépromboló vagyok, de szerintem még nem lehet megmondani, összességében nyertünk-e, vagy vesztettünk az internet megjelenésével. Munkahatékonyság szempontjából talán inkább nyertünk (bár vannak, akik ezt is vitatják). Ám emberi boldogság szempontjából ez már egyáltalán nem biztos. Az internet, de különösen a közösségi média megjelenése óta az egymást követő generációk mentális állapota egyre rosszabb. Tudományos kutatások hosszú sora bizonyította, hogy minél több időt tölt valaki netezéssel, annál nagyobb valószínűséggel lesznek depressziós vagy szorongásos zavarai. Bár az internet virtuá­lis, mégis valódi károsodás érheti általa az embert. 

Kontroll nélkül

Az internet tehát nem veszélytelen hely, már csak azért sem, mert az emberek online másképp viselkednek. Szintén kutatásokkal igazolt, hogy online sokkal durvább megnyilvánulásokat engedünk meg magunknak, mint a való életben.
Vajon miért van ez így? 

– A következmények és a kontrollpontok hiánya miatt – foglalja össze a véleményét Dobó Mátyás webszakértő. – Amikor ­valaki egy klasszikus kis közösségben, mondjuk, egy faluban nőtt fel, ahol nagyon erős volt a társadalmi kontroll, ha netalán rosszat­ mondott vagy tett, hamar körön kívül találhatta magát, és ennek korábban óriási kockázata volt. Ma a digitális téren keresztül megszűnt a földrajzi távolság, és bárki mondhat bárkire bármit, kényelmes messzeségben csücsülve egymástól nem kell hozzá nagy bátorság. Az online térben tett kijelentéseknek hatásuk van, de következményük nincs. 

Bölcs meglátás. Szerintem is főként ezért változik meg az online személyiségünk, bár olvastam egy másik, nagyon fantáziadús magyarázatot is, miszerint a képernyőnek van olyan mágikus hatása, hogy kihozza belőlünk a vadállatot. Az amerikai Psychiatric Times orvosi szakkiadványban megjelent cikk szerint az autók szélvédőüvege mögött a sofőrök hasonló személyiségváltozást mutatnak, mint az internetes kommentszekciókban. Lehetséges.

Marie Beecham egy fiatal afrikai amerikai nő, aki konferenciákon, egyetemeken, vállalatvezetők előtt tart előadásokat, és a rasszizmus ellen, illetve a társadalmi igaz­ságosságért és kohézióért küzd. Bár saját podcastműsora van, és posztjaival tízezreket ér el rendszeresen, mégsem nevezném influenszernek, egyrészt mert offline is jelentős munkát végez, másrészt meg mert a megnyilvánulásai nem tartalmaznak fizetett termékmegjelenítéseket. Marie Beecham fiatal kora ellenére tényleg nagy hatású, okos és karizmatikus előadó, aki különleges utat járt be. Talán van olyan kedves olvasó, aki felfigyelt rá, hogy Marie­ a rasszizmus elleni és az igaz­ságosabb világért folytatott küzdelem mellett a társadalmi összetartásért is harcol. Vagyis azért, hogy az ellentétes véleményű emberek ne azonnal ellenséget lássanak egymásban, hanem igyekezzenek megérteni és elfogadni a másikat, ami pedig az internet és a közösségi média mai világában egyáltalán nem egyszerű.  

A mindenható algoritmus

És hogy miért bonyolultabb ma elfogadni egymást? Azért, hogy ezt megértsük, érdemes egy kicsit távolabbról indulni. Az online tartalomfogyasztásunkat ma algoritmusok szabályozzák, azaz olyan programok vagy éppen mesterséges intelligenciák, amelyek folyamatosan azt figyelik, milyen típusú tartalmakra reagálunk. 

– Ezek az algoritmusok úgy vannak beállítva, hogy maximalizálják az adott platformon eltöltött időt – folytatja Dobó Mátyás. – Ez azt jelenti, hogy olyan tartalmakat kínálnak folyamatosan, amelyeket a felhasználó érdekesnek talál és rákattint. Kérdés azonban, hogy ezek az algoritmusok elősegítik-e, hogy olyan tartalmakkal is találkozzunk, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a világot a maga sokszínűségében lássuk, és ne csak a saját ízlésünk tükröződjön vissza. 

Olyan korban élünk, amelyben a világtörténelem során először a nyilvánosság terei lényegében mind magánkézben vannak. 

– Erre szokták mondani, hogy talán a közparkok jelentik az utolsó nyilvános teret, ahol az ember anélkül lehet jelen, hogy fizetnie kellene érte, vagy fogyasztania kellene valamit – mondja a webszakértő. – Az algoritmus nem személy, és nem is személyként kezeli a felhasználókat. Az algoritmusnak mindegy, hogy egy tartalom káros-e, vagy hasznos, egy információ igaz-e, vagy hamis, egyetlen célból hozták létre, hogy a végfelhasználó minél több időt töltsön a platformon.
A szolgáltatók persze valamilyen szinten küzdenek a káros tartalmak és az álhírek ellen, de mi, emberek azt szeretjük, ha a véleményünk, az értékrendünk, a normáink meg vannak erősítve, és a környezetünk ezt visszatükrözi. Az online algoritmusok pedig még a legelvadultabb értékrendet is képesek úgy visszatükrözni, mintha az lenne a valóság. Így alakulnak ki nagyon veszélyes véleménybuborékok, amelyekben emberek akár nagyszámú csoportja erősíti meg egymást valamilyen tévhitében. 

De nemcsak a laposföld-hívők vagy a vírustagadók ezoterikus világa hordozhat veszélyeket, hanem minden véleménybuborék, amelyik meggátolja egymás elfogadását és megértését. A saját bőrén tapasztalta ezt meg az előbb említett Marie Beecham,­ aki még 2020-ban, a pandémia elején írt egy nagy hatású posztot, amely Covid-­vírust meghazudtoló módon terjedt az interneten. Marie egy csapásra ismert és népszerű lett, és hirtelen egy olyan véleménybuborék közepén találta magát, amelyben mindenki mindenben igazat adott neki, és százszázalékosan egyetértett vele. Ezt eleinte nagyon élvezte, majd, ahogy egy podcastban elmondta, másfél év után elege lett belőle. „Úgy éreztem, ha mindenki egyetért velem, nem tudom érdemben előmozdítani a dolgokat. Megrekedtem a személyes fejlődésemben is, mert csak azt hallottam vissza, hogy mennyire igazam van.” És Marie akkor elhatározta, hogy kitör ebből a véleménybuborékból, amire ő angolul az echo chamber, azaz visszhangszoba kifejezést használta. Ekkor ismerkedett meg az úgynevezett expozíciós terápiával, ennek során a pácienst szándékosan teszik ki olyan ingereknek, amelyeket a való életben általában kerülni szokott. Marie esetében ilyen volt az ellenoldal véleménye, vagy legalábbis amit ő ellenoldalnak gondolt. ­Addig ugyanis úgy képzelte, hogy a világ fele bigott gazemberekből áll, akik csak arra várnak, hogy őt bánthassák. „A gondolkodásomban két részre osztottam a világot, voltak »ők«, a rosszak és gonoszak, és voltunk »mi«, a szépek és jók. És fizi­­­kai­lag rosszul lettem, ha bárhol olyasvalakivel kerültem kapcsolatba, aki más véleményen volt, mint én.”