Hogy honnan fakad ez a rugalmasság és nyitottság, azt rögtön megértjük, ha egy kicsit megismerjük a város történelmét. Wrocław sorsa különös kacskaringókat mutat, az évszázadok során ugyanis tartozott Lengyelországhoz, Csehországhoz, a Magyar Királysághoz (ebből az időszakból ered magyar neve, a Boroszló), a Habsburg Birodalomhoz, a Porosz Királysághoz és a Német Birodalomhoz is – Hitler utolsó bástyájaként iszonyú pusztítás és szenvedés jutott osztályrészéül. A második világháborút lezáró potsdami konferencián hozott döntések értelmében került (újra) Lengyelországhoz, miközben ugyanezzel a tollvonással az ország keleti részét a Szovjetunióhoz csatolták. Míg az itt élő német lakosságot kitelepítették, addig ezekből a keleti régiókból rengetegen érkeztek Wrocławba, főleg Lwówból (ma Lviv, Ukrajna), Wilnóból (ma Vilnius, Litvánia) és Grodnóból (ma Hrodna, Fehéroroszország). Az elmúlt két évben pedig több mint kétszázezer ukrán menekült érkezett a városba, és mintegy százezren maradtak is.
Beszélgettem néhány helyi kortársammal, és mind azt mondták, a szüleik nem tősgyökeres wrocławiak. „Könnyű Wrocławban helyivé válni, hiszen igazából senki sem idevalósi” – olvasom egy turisztikai füzetben… Új ismerőseim mellesleg csillogó szemmel meséltek arról, mennyire szeretik a városukat, és semmi pénzért nem laknának máshol, pedig ezek a fiatalok és középkorúak világlátott, mobilis emberek. Eltűnődtem: hogyan lehet ez a város ennyire a múltból táplálkozó, mégis ennyire nyitott az újra, ennyire sokféle, mégis ennyire egyedi, ennyire multikulti, mégis ennyire lengyel?
Mesebeli alakok
Wrocław tizenkét szigetre épült, öt folyóján – amelyek közül az Odera a legnagyobb – több mint százharminc híd ível át. Ez már önmagában is romantikus bájt kölcsönöz a városnak. Ha nyáron érkezünk, a helyieket aligha találjuk a belvárosban, inkább a folyóparton ejtőznek a számos parti bár valamelyikében, grilleznek vagy frizbiznek, esetleg kajakoznak. (Ha az Odra Centrumban bérlünk kajakot, egyórányi ingyenhasználatot kapunk, amennyiben a vízről a folyóban összeszedett szeméttel teli zsákkal térünk vissza.)
Ám 1997-ben a folyó a sötét arcát is megmutatta. Egy hatalmas áradás során az Odera szinte az egész várost elöntötte, ötvenhatan meghaltak, negyvenezren elveszítették az otthonukat, és az egész lakosság összefogására szükség volt, hogy enyhíthessék a károkat. Az egyetemi könyvtárból például a hallgatók egyenként hordták ki az értékes gyűjtemények darabjait, hogy megmentsék őket a pusztulástól. Az áldozatoknak és a segítőknek állít emléket a Powodzianka (szó szerint: az árvíz áldozata, nőnemben) című szobor, egy nőalak, akinek alsóteste örvényszerűen elmosódik, a vállán pedig könyveket cipel. A millenniumi árvízről – ahogy a lengyelek nevezik – 2022-ben nagyszabású Netflix-sorozat is készült.
A szigetek közül muszáj külön is említést tenni az Ostrów Tumskiról, vagyis a Katedrális-szigetről, a város legrégebbi magjáról, amely mindig is a vallási központjának számított. Mivel a sziget 1315-től egyházi fennhatóság alatt állt, saját jogalkotással, gyakran menekültek ide azok a városlakók, akik megszegték a törvényt. A sziget – ma már egyébként csak félsziget – szíve a Keresztelő Szent János-katedrális, amelyet négyszer építettek újjá.
Ha az Ostrów Tumski nem lenne már önmagában is kellemes sétára csábító, a lámpagyújtogató biztosan idevonzza a kalandvágyó turistákat. Ebben a városrészben ugyanis olajlámpák világítanak az utcákon, amelyeket pirkadatkor és alkonyatkor egy fekete köpönyeges, fekete cilinderes alak – mintha csak egy Andersen-meséből lépne ki – végigjár, és elolt, illetve fénybe borít. Jelenleg két férfi tölti be ezt a posztot, egyikük nyájasabb, másikuk morcosabb, utóbbi nem feltétlenül fürdik örömmel a kéretlen figyelemben – vagy ez csak álca? Annak ellenére, hogy a városi legendák szerint olykor szándékosan girbegurba, kiszámíthatatlan tervet követ, miközben mintegy fél óra alatt felfűzi útvonalára a lámpákat, egyik este sikerült elcsípnem, és egyáltalán nem is bizonyult mogorvának, még közös fotót is készítettünk. Talán az is közrejátszhatott ebben, hogy lengyelül köszöntem, és elmondtam, hogy magyar vagyok? Igen, Lengyelországban ma is tapintható a „lengyel–magyar két jó barát” valósága, és ezt nagyon jólesik megélni.
Cukorkaszínek és tolerancia
A főtér, a Rynek a harmadik legnagyobb piactér Lengyelországban, históriáját a történészek a 12. századig vezetik vissza. A Hanza-város kereskedelmének virágzását az is segítette, hogy fontos szállítási útvonalak keresztezték itt egymást, többek között a borostyáné és a sóé.
Pontosan hatvan ház öleli körbe a teret, amelyek beszédes neveket viselnek – a középkorban a lakosság nagy része írástudatlan volt, az emberek könnyebben megjegyezték a házakat, ha azokat állatokról vagy címerekről nevezték el. Így született az Aranykancsó, az Aranyszarvas vagy az Aranykutya nevű ház. Az épületek cukorkaszínekben pompáznak, látványuk egyből rabul ejti a turista szívét. A városháza csodálatos gótikus épületében a mennyezeten felfedezhetjük Mátyás király hollós címerét is.
A 16. századtól rendeznek itt karácsonyi vásárt, amely ma már többhetes rendezvénnyé duzzadt, és amelyet Európa egyik legszebbjének tartanak. A tér a Guinness-rekordok Könyvébe is bekerült a világ legnagyobb gitáros eseményével, 2003 óta ugyanis itt rendezik meg a Thanks Jimi Fesztivált, amelyen a résztvevők Jimi Hendrix Hey Joe című számát játsszák.
